Önkritikus atlantiak

Egyre szembetűnőbb például az unió közös biztonságpolitikájának a megszületését kísérő vajúdás, amit a tagországok védelmi minisztereinek hétfői egyeztetése sem próbált elleplezni. A 2003-ra felállítandó, közös európai gyorsreagálású erők megszervezésével kapcsolatban komoly stratégiai hiányosságok mutatkoznak (a hírszerzés, a szállítási kapacitások stb. terén, mintegy ötven kérdéskörben). Ezek kiküszöbölésére a védelmi és a külügyminiszterek szintjén most újabb fogadkozások hangzottak el, s az sem kizárt, hogy ennek nyomán a decemberi laekeni csúcs résztvevői már működőképesnek is nyilvánítják a hatvanezres kontingenst.
Ugyanakkor sajtószinten (is) egyre gyakrabban merül fel a kérdés: kiállja-e még az unió eredeti katonai koncepciója az idő próbáját akkor, amikor az európai csapatokat az EU határain kívüli válságövezetekben is bevethetik, illetve a terroristák bármikor Európába importálhatják a külső viszályokat. Keveredik a külső és a belső biztonság, s az új helyzetre a válasz egy egészen új védelempolitika megfogalmazása lehet. Lord Robertson NATO-főtitkár szerint a terrorizmus összemossa a bűnözési és a harctéri feladatok közötti határokat. Éppen ezért egyre inkább szükség van a katonai és a polgári biztonsági szervek közötti együttműködésre.
Az európai biztonságpolitika számára is érvényes megfogalmazás egyben az atlanti szervezet önkritikája. A szeptemberi terrortámadások ugyanis úgy érték a világ legnagyobb katonai szervezetét, hogy alig állt rendelkezésére olyan hadosztály, amely a felszerelése és kiképzése alapján kész egy Európán kívüli, nem konvencionális háború megvívására. Ráadásul nincs olyan katonai felelőse sem, aki a terrorizmus elleni harcra specializálódott volna. Tudniillik Nagy-Britannia, Spanyol- és Franciaország az elmúlt tíz év során visszatérőleg azzal érvelt, hogy a szövetség semmi esetre sem alakulhat át valamifajta páneurópai rendőri erővé. Ezek a tagállamok (csakúgy, mint a hasonló álláspontot képviselő Törökország) odahaza maguk is terroristakihívással néztek szembe, amelyet nem kívántak katonai szövetségi szintre emelni. Ellenkezésükön így elhalt az új kihívással szembeni felkészülés. Ennek következménye többek között az is, hogy szeptember 11-e előtt a NATO-n belüli hírszerzői információcsere 90 százaléka a Balkánon érdekelt országok között bonyolódott le.
Részben ezekkel magyarázható az is, hogy az Egyesült Államok miért nem a szövetség egészéhez, hanem egyes tagállamaihoz fordult segítségért a terrortámadásokat követően. A koszovói légi háború idején szerzett tapasztalatok (amikor a szövetségesek gyakorta hosszasan vitáztak a célpontok kijelölésén és a követendő stratégián) ugyancsak óvatosságra intették Washingtont. A tálib rendszer váratlanul gyors összeomlása után így az eddigi, "házon belüli" viták a szövetség jövőbeli rendeltetéséről várhatóan még inkább előtérbe kerülnek majd. Az Egyesült Államok például azt szorgalmazza, hogy a NATO katonai egységei szorosabban dolgozzanak együtt a rendfenntartó erőkkel, a hírszerző ügynökségekkel és a pénzügyi nyomozó szervekkel a feltérképezett ellenségek levadászásában. A területvédelemre összpontosító biztonsági felfogás a múlté.
A NATO "kiiktatása" miatt (Nagy-Britanniát leszámítva) az európai országok nehézkesen reagáltak az új követelményekre, s csak fáziskéséssel zárkóztak fel konkrét felajánlásaikkal az Egyesült Államok mellett -- akkor, amikor ez már részben túlhaladottá is vált, s a terroristaellenes hevület mellett előbukkantak a másodlagos megfontolások is. Jellemző Olaszország szerepe, amely -- miután nyilvánvalóvá vált, hogy a briteket követően a franciák és a németek is cselekvésre szánják magukat -- szinte kikövetelte, hogy részt vehessen az afganisztáni műveletben.
De a legelgondolkodtatóbb fejlemények Németországban játszódtak le, ahol a kormányt az alkotmány parlamenti jóváhagyásához köti a csapatok küldésében. Gerhard Schröder kancellár felismerte, hogy az Egyesült Államok melletti egyértelmű elkötelezettség Németország nemzetközi súlyát határozhatja meg a jövőben. Amilyen mértékben Bonn hajlandó részt venni a küzdelemben, olyan arányban vállalhat szerepet nemcsak a tálibok utáni Afganisztán jövőjét érintő rendezésben, de például a közel-keleti megoldásban, illetve más nemzetközi területeken is. Egyben érthetőbbé válik a német igény a biztonsági tanácsi tagságra is.
A német belpolitikai realitások azonban kifinomult taktikázásra kényszerítették a kancellárt, s jóllehet a múlt heti parlamenti vitában csatát nyert, a koalíciós "belháború" kimenetele még kérdéses. Nemcsak arról van szó, hogy a kormányzati partnerek, a zöldek hét végi pártkonferenciája még akár a további politikai együttműködésnek is véget vethet, de arról is, amit az International Herald Tribune észrevételezett: a minimális szavazati arány egyben azt is jelezte, milyen nagy utat kell még Németországnak megtennie, hogy olyan megbízható és felelősségteljes külpolitikai partnerré váljon, mint azt Schröder szeretné.
Washingtonban természetesen megértik az érzékeny német belpolitikai helyzetet. Azt, hogy a zöldek nem csupán hajdani pacifizmusuk iránt nosztalgiáznak, nem alaptalanul tartanak attól: szavazóikat az afganisztáni háborút teljesen ellenző kommunista utódpárt gyűjti majd be abban a Németországban, ahol a felmérések szerint a lakosság fele ellenezné német csapatok részvételét a szárazföldi hadműveletekben. Ám a megértés és a jövendőbeli részvételi jog "a nagyok asztalánál" két külön dolog.
A dilemma természetesen nem csak Schröderé. Több más európai kormánynak is kellemetlen perceket okozott, hogy a hazai közvéleménynek a bombázások elhúzódásával párhuzamosan növekvő ellenérzései közepette miként adja tanúbizonyságát a nyilatkozatokban deklarált terroristaellenes elkötelezettségének. Amikor az afganisztáni háború tanulságai nyomán az európai biztonságpolitika, vagy a NATO jövője, illetve a kettejük közötti kapcsolatok újragondolása kerül napirendre, a tagállamoknak először is odahaza kell biztosítaniuk ennek szükséges előfeltételeit.

Az elmúlt napokban a The New York Times által "barbecue-barátoknak" elkeresztelt Bush--Putyin csúcstalálkozó mellett több más jelzés is arra utalt, hogy szeptember 11-vel új időszámítás kezdődött az egyes nemzetek, de az átfogóbb védelmi szervezetek biztonsági gondolkodásában is. Védelmi koncepciókat, amelyek tegnap még merésznek és fantáziadúsnak tűntek, egyszerre az áporodottság légköre lengi körül. Lambert Gábor-->