Ellentétek és egyezségek a parlamentben

A minden csoda három napig tart közhelyszerű igazságát skrupulusok nélkül használta ki a legnagyobb kormánypárt, amikor a parlamenti munkarend átformálására vonatkozó koncepcióját az 1998-2002-es ciklus első ülésszakát követően átültette a gyakorlatba. A háromhetes ülésezési szisztéma keresztülverésével - amit az MDF és az FKGP hangsúlyozott különvéleménye ellenére végig kényszerűen támogatott - a Fidesz deklarált célja érdekes módon egybevágott azzal, amit az ellenzék a kormány hátsó szándékaként igyekezett feltüntetni. Magyarán: Áder Jánosék (Orbán Viktorék) megpróbálták erőszakkal kiszorítani a napi politikai vitákat a parlament falai közül. Az új munkarend bevezetése kezdetben talán a fideszesek által vártnál is hevesebb tiltakozáshoz vezetett, mára viszont szinte senkinek sem jut eszébe odafigyelni a mind kevésbé intenzíven, de mégiscsak ismétlődő kritikákra. Holott az ötlet 1998. őszi kiszivárogtatásakor, a szándék megvalósításakor, majd az Alkotmánybíróság 1999. tavaszi, számtalan értelmezési lehetőséget biztosító határozatának fogadtatása idején még joggal feltételezhettük, hogy a téma a soron következő választásokig muníciót adhat az ellenzék számára. Csakhogy kiderült, leginkább a parlamentben elhangzó üzenetek alkalmasak arra, hogy eljussanak az állampolgárokhoz. A Ház falai között viszont éppen a messze hangzó üzenetek fogalmazására adódott kevesebb lehetőség.

Az eredeti forgatókönyvnek megfelelően egyre észrevétlenebbül folyó munka a befejezéséhez közeledik. Tegnap véget ért a ciklus utolsó rendes "üléshete", s miután a jövő év áprilisáig hátralévő összesen három parlamenti ülésnap alatt (egyet a jövő héten, kettőt februárban tarthatnak) meghökkentő dolgok már aligha történnek, indokolt levonni a kínálkozó következtetéseket. (Közbevetőleg: a legutóbbi plenárisokon előbb a megcsappant koalíciós többség okán felmerülő kérdések izgalmasabbá tették a mindennapokat, majd hullámokat vetett az idejekorán bontakozó kampány is. Ez valamelyest árnyalta az érdektelen parlamentről alakított képet.)

A Fidesz tehát voltaképpen elérte, amit akart. Az előző ciklus ellenzéke - jelesül elsősorban éppen a fideszesek - által meglehetősen avatottan alkalmazott azonnali kérdések és interpellációk műfajának, továbbá a napirend előtti felszólalásoknak a jelentősége meghatározóan zuhant azáltal, hogy az oppozíció csak háromhetente hozakodhatott elő felvetéseivel. Ehhez járult még az a fejlemény is, hogy a jelenlegi kormánypártok elődeiknél merészebben próbálkoztak alákérdezős felszólalásaikkal, ezzel is csökkentve vetélytársaik idejét. A ritkítás eredményeként végül nemhogy nagyobb súlya támadt volna a "várva várt" ellenzéki nekiveselkedéseknek, ellenkezőleg: fokozódó érdektelenség tetézte azokat. A napi politikai viták terepévé következésképpen mindenekelőtt a média vált. A televízióknak és az újságoknak nem annyira az eseményeket, mint a közvetlen üzeneteket kellett (volna) közvetítenie. Annak megítélése, hogy ez milyen módon és mennyire valósult meg, egy másik elemzés tárgya lehet.

A direkt politizálás száműzésén túl - az ülésezési rendtől függetlenül ugyan, de - teljes mértékben korlátozták a kormánypártok az ellenzék vizsgálóbizottságok működtetéséhez fűződő lehetőségeit. Noha a rendszeres hivatkozásokkal ellentétben a kezdeményezések zömében az előző koalíció sem járult hozzá a testületek létrehozásához, de az MSZP és az SZDSZ azt nem vállalta fel, hogy ezt a jogosítványt mindenestül megvonja az akkori oppozíciótól. Mint ismert: 1998 óta egyetlen ellenzéki indíttatású vizsgálóbizottság sem kezdhette meg munkáját. Az ezekkel kapcsolatos előterjesztésekről azóta is minden napirendi szavazáskor döntenek a képviselők, s minden egyes alkalommal elutasítják tárgyalásukat. Teszik ezt úgy - újabb adalék a csodák és a bizonyos három nap közötti összefüggésekhez -, hogy cselekedeteik minimális visszhangra sem találnak.

Ami a parlamenti munka törvényalkotással, illetve a demokratikus intézményrendszer működtetésével összefüggő, fontosabb személyi döntésekkel kapcsolatos aktusokat illeti, a munkarend megváltoztatása és a - kinek határozott, kinek agresszív - "többségi" stílus meghonosítása nem okozott veszélyes fennakadásokat. Ahogy Orbán Viktor a jövő tavaszi ülésszak kiiktatását kilátásba helyező, hetekkel ezelőtti nyilatkozatában kifejtette: a kormány teljesítette programját. Többek szerint ez a megközelítés legalábbis merész - a szocialisták hazugságnak minősítenék -, hiszen nemcsak egynémely reformok bevezetésével késlekedtek, kétharmados támogatottsággal keresztülvihető terveik egy részének megvalósításáról is eleve le kellett mondaniuk. Köztük a médiatörvény jelentéktelen, de jogharmonizációs célú, tehát fontos korrekciójáról. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a kevésbé jelképes értékű jogszabályok egy részének tárgyalása alkalmával az ellenzék nemegyszer bólintott az előterjesztésekre.

Figyelemre méltó az is, hogy a legfontosabb személyi döntések tekintetében - Péterfalvi Attila keddi megválasztása óta ez okvetlenül elmondható - általában megszülettek a kompromisszumok. Így volt ez az Alkotmánybíróság "kiöregedett" tagjainak pótlásáról szóló egyeztetések alkalmával, majd az országgyűlési biztosok utódainak kiválasztásakor is. Igaz, az adatvédelmi ombudsman posztjának betöltése csak sokadszorra jött össze, mint ahogy csak a nyilatkozatok szintjén alakult ki viszonylagos egyetértés Mádl Ferenc államfő megválasztásakor is.

Mindebből mégis következik, hogy a napi, illetve a szimbolikus politizálás tekintetében a ciklust végigkísérő kibékíthetetlen ellentétek a gyakorlati teendők elvégzésekor jóval szerényebb szerepet játszottak. Az ugyanakkor biztosra vehető, hogy a választási kampány nagymértékben befolyásolja majd nemcsak a pártok egymáshoz való viszonyát, hanem a választói szimpátia formálódását is. A fentiek tükrében tehát mindenki maga ítélheti meg, a mögöttünk hagyott három és fél esztendőben mennyire érvényesültek a parlamentben a talán túlontúl gyakorta hivatkozott demokrácia írott és íratlan szabályai. A megalapozott véleményalkotáshoz mindazonáltal történelmi távlatokra lesz szükségünk.

A szerző a Világgazdaság munkatársa