Miről szól a nagyipénz

Már megint a gazdagok járnak jól - állítja a gazdaságpolitika elméleti művelője azon kormányzati ötletről, hogy az adózók személyi jövedelemadójának kezdetben 2-5 százaléka, 10-12 év alatt akár 20-25 százaléka is szüleihez jutna vissza [Madár István: Fizessenek a gazdagok(nak)! VG, 2001. december 5., 20. oldal].

Ugyanezt vallja a gyakorló politikus is, akit felháborít, hogy a magasabb jövedelmű háromgyerekes családok havi 18 ezer forinttal több támogatást kapnak szegényebb sorstársaiknál (Szili Katalin MSZP-s országgyűlési képviselő, Népszabadság, 2001. december 3.). A pénzügyminiszterhez az ötlet kapcsán a T. Házban kérdést intéző Kóródi Mária SZDSZ-es országgyűlési képviselő a kormány újabb felelőtlen és hazug választási blöffjéről beszélt, mely megtévesztő és költséges, erkölcstelen és sértő is. A társadalmi egyenlőtlenségekre hivatásból fogékony szociológusok pedig újabb okot látnak megerősíteni magukat azon meggyőződésükben, hogy fokozódik a perverz újraelosztás (ezt Ferge Zsuzsa, a magyar szociálpolitika nagyasszonya szokta volt emlegeti), mivel a kormány a szegények helyett a középosztályt, sőt egyenesen a gazdagokat támogatja. Ezen egyöntetűséggel szemben a javaslat pártján az emberek 70 százalékos meggyőző többsége áll - ezt maga a pénzügyminiszter jelentette be. Nincs ok kételkedni - ilyen hibát a Fidesz vérprofi pr-csapata sosem követne el.

Ahhoz, hogy megértsük, miről is szól a nagyipénz, néhány elméleti kérdést kell tisztáznunk. Először is azt, hogy a szociálpolitika és a családpolitika nem szinonima, két élesen különböző dologról van szó. A szociálpolitika hivatott enyhíteni a szegénységet, a családpolitika pedig támogatni a gyermekek felnevelését. E két nem összekeverendő dolog azonban igen gyakran összecsúszik, mert akinek eltartott gyermeke van, különösen ha több is, az nagy valószínűséggel válik szegénnyé.

Szociálpolitikára szükség van, mert a szegénységet rossznak, ezért enyhítendőnek tartjuk, legdurvább formáit pedig egyenesen tűrhetetlennek. Ez a megállapítás gyakorlatilag konszenzust élvez, vita "csak" arról van, hogy ki mit ért szegénységen, és - ennek függvényében - mennyit hajlandó áldozni enyhítésére. Világos, hogy aki csupán a társadalom legalsó egy-két százalékát tekinti szegénynek, az kevesebbet, aki viszont egy-két-három tizedét, az többet. Az EU-ban széles körben elfogadott meghatározás szerint szegény az, aki az átlagos felénél kisebb jövedelemből él. Ennek alapján három jól elkülöníthető csoportba sorolhatók a tagországok. Ahol legkisebb a szegénység, ott 10 (például Németországban), ahol közepes, ott 20 (például Nagy-Britanniában), ahol a legnagyobb, ott 30-35 százalék körüli (például Spanyolországban).

A családpolitika létjogosultsága viszont vitatott. Sokan vannak, akik úgy vélekednek, hogy a gyermek szülei hobbija, s azonos minőségű döntés a kanári-szigeti nyaralás és a gyermekvállalás közötti választás. Ha az állam nem támogatja az előbbit, miért támogatná az utóbbit? Az egészen más kérdés, ha a gyermeknevelő család szegény - a szegénység legitimálja a támogatást, más azonban nem. Ezzel szemben mások viszont úgy vélekednek, hogy az öregedés - melynek döntően a népesség egyszerű reprodukcióját sem biztosító alacsony termékenység az oka, nem pedig az élettartam megnövekedése - megállításához az országnak érdeke fűződik. Ezek az érdekek nagyrészt gazdaságiak, bár ebből egyelőre - és önmagában helytelenül - csak az öregedés társadalombiztosítási rendszernek okozott problémáit szokás észrevenni. Családpolitika helyett persze bevándorlási politika is folytatható lenne, de ez - akárcsak az EU-ban - politikai feszültségeket okozna.

Családpolitikai támogatási rendszerünk elemei két részre oszthatók. Az egyik csoport az állampolgári jogon járó családpolitikai támogatások (családi pótlék és iskoláztatási támogatás, anyasági támogatás, gyermekgondozási segély és támogatás), a másik a jövedelemfüggő-jövedelemarányos családi támogatások (terhességi-gyermekágyi segély, gyermekgondozási díj, családi kedvezmény), melyeknek felső határuk van. A nagyipénz az utóbbi csoportba sorolható, melyek meglévő elemeitől csupán két dologban különbözik: nem a gyermeknevelés időszakában folyósítják, mértéke pedig nem a szülő, hanem gyermek jövedelmének függvénye. Felső határ egyelőre nem került szóba, a választások előtt nem is fog. A nagyipénz tehát nem egyéb, mint egy újabb elem beépítése a meglehetősen cizellált családtámogatási eszköztárba.

Lenne min izgalmas-tartalmas politikai vitákat folytatni: kell-e egyáltalán családpolitika, ha kell, annak céljait vajon mennyiben mozdítja elő a nagyipénz; nem lenne-e célravezetőbb más elem beépítése vagy már létező elem erősítése; ha a nagyipénz mellett döntünk, mekkora legyen a súlya, s van ezeregy megoldandó részletkérdés. De a politika ellopja a show-t: egyik oldalról érthetetlenül dühödt támadások, másik oldalról érthetetlen hallgatás. Vagy mindkettő nagyon is érthető.

Fontos néhány megjegyzést tennünk a közelmúltról. Bokros Lajos, aki kétségtelenül egy gondolkodásmód emblematikus alakja, rászorultságelvű szociálpolitikáról beszélt, s ennek szellemében megszüntette a családi kedvezményt, a gyedet, és jövedelmi szinthez kötötte a családi pótlékot. Csakhogy a szociálpolitika per definitionem rászorultságelvű, lévén feladata a szegénység enyhítése. Bokros valójában a családpolitikai támogatások felszámolásába kezdett, annak feleslegessége mellett foglalva állást, csakhogy elméleti keretek és fogalomkészlet híján ezt nem tudta elmondani. E hiátustól más is szenved. Kupa Mihály például éppen a nagyipénzről szólva rászorultságelvű és jóléti szociálpolitikáról beszél (A költségvetést komolyan kellene venni, Magyar Hírlap, 2001. december 3.). Az első "a" szociálpolitika, a második a családpolitika. Ráadásul az előbbiről azt mondja, hogy azt "liberális jelzővel szokták illetni". Tehát a "liberális" jelentése családpolitika nélküli? Így értelmetlenné válnak fogalmaink.

Befejezésül ki kell térnünk arra, értelmezhető-e a perverz újraelosztás. A kormány bírálható azért, mert túlzottan csekély szociálpolitikai erőfeszítéseket tesz a szegénység visszaszorítására. Bírálható azért is, mert - mondjuk - családpolitikai céljai kisebb erőfeszítéssel is elérhetők lennének. De e két politikát összecsúsztatni, s azt mondani, hogy ha a csekély intenzitású szociálpolitika mellett családpolitikai támogatási rendszer is létezik, akkor perverz újraelosztás folyik - nos ez szakszerűtlen.

A szerző szociológus-közgazdász