Enron és politika
Az Enron csődjének milliárd dolláros nagyságrendű bukásához képest piskóta az a 2,5 millió, amivel az USA egyik legnagyobb energetikai cége a 2000. év választási kampányához járult hozzá, mégis: a csődöt követő vizsgálatok ismét reflektorfénybe állították az amerikai pártfinanszírozás reformját. A vállalat mindkét nagy pártot támogatta, igaz, a republikánusoknak kedvezett az összeg háromnegyedével, listáján ott volt a képviselők fele és a szenátorok háromnegyede. Mindazonáltal az ifjabb Bush egykori olajvállalkozóként különösen kegyben állt: csaknem 414 ezer dollárt kapott az elnökválasztási kampány és a beiktatási ceremónia költségeire.
Ehhez képest Bushék mondhatni szigorúan viselkedtek az Enronnal szemben, amikor nem engedtek a cégvezetők felhívásának, és nem mentették meg a vállalatot a csődtől. Viszont az Enron vezetői mondhatni szabad kezet kaptak a Bush-kormányzat energiapolitikájának formálásában, az az ő szükségleteik szerint alakult. A Time magazin tudomása szerint a cég vezetői hatszor tárgyaltak Cheney alelnökkel és munkatársaival a jogszabály fazonjáról, hogy az számukra minél kedvezőbb legyen. Ez az a törvény, amely lehetővé tette az alaszkai olajmezők feltárását, felelevenítette az atomenergia termelését, s Bush erre hivatkozva léptette ki az USA-t a kiotói egyezményből. Nem a törvény hibája, hogy az Enron pénzügyileg rossz úton járt.
És az Enron csak a 36. volt a választási jelölteket támogató nagyvállalatok listáján. Vagyis nem kirívó esetről van szó, hanem az amerikai belpolitika egyik olyan ragályosnak látszó normájáról, amelynek tanulságait itthon is érdemes lesz gondosan tanulmányozni.
