Gyógyításra szoruló egészségügy
Közhely talán, de figyelmet érdemel: az egészségüggyel meg lehet nyerni a választást, de el is lehet veszíteni. Ígérni kell tehát a változtatást, a jobb és biztonságosabb egészségügyi ellátást. A hatalmi pozícióra ácsingózók harsányan bírálják a megelőző kormányokat és egymást is az elmulasztott reformokért. Hemzsegnek az újságok, a rádió- és televízióadók az ígérgetésektől, röpködnek a százmilliárdok, születnek az esélyegyenlőséget, a gazdasági növekedéshez méltó helyzet megteremtését kilátásba helyező programok a betegellátás javításáért.
Erre bizony igen nagy szükség lenne. A jó kondícióban lévő emberi erőforrás nélkül ugyanis kifullad a gazdaság. Az egészségügyi reform pedig akár fél százalékkal lendíthet az ország gazdasági növekedésén. Ezt erősítették meg parlamenti pártok szakemberei is a Magyarországi Amerikai Kereskedelmi Kamara múlt héten, Budapesten tartott fórumán. Ritka egyetértésben hangoztatták: az egészségügyi befektetés lassú, ám garantált gazdasági növekedést biztosít az országnak. Ezért a következő öt évben a jelenlegi 5-ről 7-8 százalékra kell emelni az ágazat közkiadásainak GDP-részesedését, át kell alakítani az intézményrendszert és a gyógyítás finanszírozását, azaz a biztosítási rendszert. Jó lenne, ha az áprilisi választásokat követően is hasonló egyetértésben fognának hozzá a nyilatkozatok aprópénzre váltásához.
Nincs haladék. A Központi Statisztikai Hivatal elemzéseiből kitűnik, hogy az 1929-33-as világgazdasági válság idején a Magyarországon élőknek jobb életkilátásuk volt a mai, demokratikus viszonyok, jobb jövedelmi körülmények között élőkhöz képest. A KSH adatai szerint 2000-ben 135 ezernél többen vesztették életüket, és mindössze 97 500 volt az élveszületés. Évente Mohács lakosságával megegyező számú honfitársunk hal meg a különféle daganatos betegségekben, s ennek kétszerese a különféle szív- és érrendszeri halálozás.
S ha elfogadjuk az Egészségügyi Világszervezet (WHO) megállapítását, hogy a lakosság egészségi állapotáért csak mintegy 10 százalékban tehető felelőssé a gyógyító intézményrendszer - a fennmaradó 90 százalékért a környezeti hatások, a szociális helyzet és az életmód a felelős -, kiemelten fontosnak kell tartani a népegészségügy javítását.
Tudta ezt a mára remélhetőleg már nem csak egészségügyi berkekben híressé vált Kertai Pál professzor is, aki az 1990-es évek elejétől irányította a hazai tisztiorvosi szolgálatot. Munkatársaival kidolgozta a népegészségügyi programot, egyik-másik komponensének végrehajtásához hozzá is fogtak az egymást követő egészségügyi miniszterek. Még világbanki kölcsönt is fölvett 1993-ban az Antall-kormány, s például a finnek példájára megkezdte a korunk morbus hungaricusainak, a szívbetegségeknek a megelőzését. Akkor 30 millió dollárnak megfelelő összeggel különféle egészséges életmódra nevelő programokat hirdettek meg, ismét elhatározták az általános iskolai egészségtan-oktatást, egészséges élelmiszerek gyártásába fogtak. A változtatásra az ipar is vevőnek bizonyult. Itt-ott ma is látni Szívbarát emblémával ellátott termékeket. Aztán valahogy más prioritások jöttek, az egészségügy, az egészség meg magára maradt. Talán ennek az is oka, hogy nincs még egy olyan szaktárca, ahol a kormányzati ciklusokban körülbelül 15 hónap egy miniszterség "kihordási" ideje. A bársonyszékben egymást váltóknak csak ismerkedésre, legjobb esetben programjuk elkezdésére van idejük.
Arra kérem a pártok egészségügyi szakértőit: ne kezdjék újra. Ne találják ki, amit mások már évtizedekkel ezelőtt kitaláltak. Csak porolják le a polcokon lévő egészségügyi programokat, s fogjanak hozzá a megvalósításukhoz.
Ami nem könnyű, hiszen amíg például az OECD-országokban évente átlagosan 1500, nálunk csupán 250 dollár jut egy lakosra a közkiadásokból, pedig mi is a globalizált világ része vagyunk, nálunk is drága az orvosság, nekünk sem adják olcsóbban a csúcstechnológiát jelentő orvostechnikai eszközöket. Hogy ilyen körülmények között is működik a gyógyítórendszer, az valószínűleg a nagy tudású, ám alacsony bérért foglalkoztatott doktoroknak köszönhető. Félő azonban, hogy nem sokáig, egyre több doktor és ápoló kap munkát a Lajtán túl, jó pénzért.
Most azonban akár bizakodók is lehetnénk. Mert kényszerhelyzet van, a gazdaság károsodna az egészségügy hátrasorolásától. A legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki erő is tudja ezt, s komoly terveket sző. Az egy éve bársonyszékbe került miniszter által meghirdetett népegészségügyi offenzívát támogatják a hatalmon lévők, az MSZP azt multiszektoriálissá fejlesztené. A kórházak új működési formáiról nemrég elfogadott kerettörvényről és az ágazat működésének finanszírozásáról azonban megoszlanak a vélemények. E téren talán nem túlzás azt állítani, hogy a szabad demokraták a legradikálisabbak.
Szoroztak-osztottak, s kiderült, az elmúlt 10 évben 17 százalékkal csökkent az ágazatra fordított közkiadások reálértéke, miközben 77 százalékkal nőttek a magánkiadások. A százalékértékeket nem volt módom ellenőrizni, ám akár a patikákban, akár a fogorvosi rendelőkben magam is érzékeltem, hogy egyre mélyebbre kell nyúlni a pénztárcába az igényelt szolgáltatások kifizetésekor.
Az SZDSZ egyszerre alakítaná át az intézményrendszert, s megtörve az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) monopóliumát, több, egymással versengő biztosítót működtetne. Az MSZP a járulékreform mellett regionális biztosítási kasszákat alapítana. Az MDF leválasztaná a baleset-biztosítót az OEP-ről, amire kész terve van a jelenlegi egészségügyi kormányzatnak is.
A nagy nyüzsgésben a négy évvel ezelőtti emlékképek jönnek elő. Akkor a Fidesz választási programja is többlépcsős biztosítási rendszerről, járulékreformról, regionális egészségügyi ellátási rendszerekről szólt. De a párton belüli véleménykülönbségek miatt megmenekült az OEP. Vannak, akik úgy tartják: szerencse, hiszen a több biztosító működése lényegesen drágább lenne, amit végül a járulékfizető, a kiegészítő vagy magánbiztosítást kötő fizetne meg. A választási kampány nagy kérdése az egészségügy privatizációja. Törvény is van rá, de kérdés: ki venne át egy adósságoktól terhes intézményrendszert? A kilencvenes évek közepén például csak a konszolidáció után akadt vevő a bankokra is. Példa tehát van. Ám szerény becslések szerint a gyógyítóágazat konszolidációjára 400-500 milliárd kellene. A forrás előteremtésével pedig egyelőre óvatosan bánnak a hatalomra készülő pártok.
A következő öt évben 7-ről 7-8 százalékra kell emelni az egészségügy közkiadásainak GDP-részeseedését, át kell alakítani az intézményrenszert és a gyógyítás finanszírozását. NÓGRÁDI TÓTH ERZSÉBET-->
