Nobel-díj a várakozások kutatásáért

A Columbia Egyetem oktatójának teljesítményében két kérdéskör elemzését méltányolta a skandináv tudományos testület: az egyik az infláció és a munkanélküliség egymásra gyakorolt hatásával foglalkozik, a másik a mai és a jövőbeni generációk jóléte közötti összefüggést elemzi. Az előbbinek önmagában is könyvtárnyi irodalma van, az utóbbi viszont napjaink – a kormányok osztogatási kényszere által súlyosan megterhelt – Európájának is tartogat néhány fontos üzenetet.

Az infláció és a foglalkoztatás összefüggését elemezve Phelps már a 60-as években megállapította, hogy a gazdaság szereplői egy adott pillanatban nem tudnak tényeken alapuló döntéseket hozni, mert nem tudják, hogy mások miként cselekszenek. A professzor szerint ezért különleges jelentőségre tettek szert az elvárások, amelyek a vállalatok esetében az árképzést és a bérfejlesztési elképzeléseket egyaránt meghatározzák. Az elmélet alapján a jelen alacsony inflációs várakozásai alacsony jövőbeni – tényszerű – inflációhoz vezetnek, s ez nagyban elősegíti bármilyen stabilizációs célú gazdaságpolitika végrehajtását. Ha azonban a jövőbeni dráguláshoz fűződő várakozások egyszer meglódulnak, akkor ezeket rendkívül nehéz ismét leszorítani.

A díjazott külön érdemének tartotta a bírálóbizottság, hogy rámutatott az akár fiskális, akár monetáris eszközökkel végrehajtott keresletélénkítés hatástalanságára, amikor a foglalkoztatás javításáról van szó. Ezektől az eszközöktől – hangoztatta Phelps már a 60-as években – messzemenően független az autonóm mozgási mechanizmusok által meghatározott munkaerőpiac. Az érvelése szerint nem tartható az a nézet – és az ennek megfelelő gazdaságpolitikai gyakorlat –, hogy szabad a választás az infláció és a munkanélküliség között, és a drágulás ütemének fokozásával csökkenteni lehet az alulfoglalkoztatottságot. Az elmélet Phelps szerint ott jut zsákutcába, hogy az – akár csak egy spirál egyetlen fordulatára szánt – inflációs hatás beépül a várakozásokba, és a jövőben hosszú időre meghatározza a gazdaság szereplőinek a döntéseit, ami jelentős dezorganizáló hatás forrásává válhat, mert egy válaszul adandó dezinflációs kurzus csak lassan fejtheti ki a hatását. A svéd akadémia szerint a díjazott munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mai makrogazdasági politika lényegesen eltér a négy évtizeddel ezelőtt alkalmazott elvektől, és a jegybankok által követett monetáris politikai megfontolások között mára előtérbe került a jövőbeni inflációs előirányzatok meghatározása és azok követése. A stockholmi tudományos testület érvelésének ezen pontjában nem lehet nem észrevenni a jelenlegi Fed-elnök, Ben Bernanke korábbi, tudományos munkásságának szóló méltatást.

Phelps munkásságának a máig érvényes – bombasztikus – üzenete azonban az egyes generációk felhalmozási és fogyasztási hajlandóságának összehangolására vonatkozik. A jelen generáció fogyasztásának maximalizálását célzó törekvésekkel szemben a díjazott „a korosztályok közötti tisztesség” (fairness among generations) elvét hangoztatta. E szerint a fogyasztás maximumát nem egy generációra, hanem ezek egymást követő sorára összesítve kell meghatározni. Márpedig – hangoztatta már a 60-as években Phelps – a hosszú távra szóló optimum elérhetetlen, ha a jelen korosztályok nem mondanak le a számukra potenciálisan elérhető fogyasztási szint egy részéről.

A díjazott ebben az értelemben fogalmazta meg a felhalmozás és a tőkeképzés mértékére alkalmazandó „aranyszabályt”. E szerint minden felelős korosztálynak fontos kérdésként kell kezelnie az utána következő generációk fogyasztását, és ezeket az elvárásokat az egymást követő generációk között is összhangba kell hozni. A folyamatba – hangoztatja Phelps – a kormányok is belenyúlhatnak, amennyiben előírhatják az éppen aktív generációk számára a nyugdíjasidőkre szóló előtakarékosság mértékét. A felnőtt generációk fogyasztási hajlandóságában – az elmélet szerint – hasonlóság lelhető fel a dohányzási hajlammal: a szenvedély rabjai maguk is hangoztatják a leszokás szükségességét, „csak nem most…”.

A Nobel-díj-bizottság a méltatásában külön fejezetet szentelt az oktatás és a műszaki haladás közötti összhang megteremtésében kifejtett nézeteknek. Ezek szerint a képzett lakosság sokkal könnyebben és gyorsabban alkalmazkodik a technológia fejlődéséhez, ennyiben az oktatást önmagában is mint növekedést elősegítő tényezőnek kell tekinteni. Phelps ezen a ponton kifejezetten fontosnak minősíti a képzés állami támogatását.