Az nem kérdés, hogy az államháztartásnak 2012 után komoly finanszírozási nehézségei lehetnek. A tervezett adócsökkentések a Költségvetési Tanács elemzése szerint alig emelik a foglalkoztatást és a beruházásokat, így a lyukak betöméséhez remélt növekedési többlet hiú ábránd maradhat. Márpedig a kiesett bevételek pótlására hozott intézkedéseket – mindenekelőtt a különböző válságadókat és a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások felhasználását – hangsúlyozottan átmeneti jelleggel tervezték bevezetni. Legalábbis eddig így tudtuk.
A költségvetési törvény indoklásából azonban kiderült, hogy a válságadókra tartósan számít a kormány. Ez több, mint kínos. Ezzel ugyanis egyrészt kényszerűen beismeri a kormány, hogy immár maga sem bízik a növekedés felpörgésében.
Másrészt az újabb rögtönzés nemcsak a tervezett gazdaságpolitika kiérleltségét és a kormány szavahihetőségét vonja kétségbe, de további bizonytalanságot kelthet a befektetők körében (vajon a most beruházó Audi és Mercedes például nyugodt lehet afelől, hogy nem szólítják majd egyszer őket is a kasszához?). Végül pedig a megoldás közgazdasági szempontból is tévút: a kiadási oldal tartós karcsúsítása helyett – egy valójában nem létező válságra hivatkozva – magas szinten tartja az adóelvonás mértékét, a terhek egy részének áthárítása révén pedig az inflációt is emelheti.
Félreértés ne essék: a kis- és középvállalkozói szektor preferálása a multikkal szemben vagy az indokolatlan extraprofitok kialakulásának megakadályozása legitim kormányzati célok. Csak ha ezt rossz eszközökkel, a piaci szereplők teljesítményének visszafogása árán kívánják elérni, akkor azzal mindenki rosszul járhat.
