A hatalom forrásainak birtoklása még nem jelenti azt, hogy valaki el tudja érni a kívánt eredményt. Az a tény, hogy Oszama bin Laden az USA különleges ügynökeinek kezétől esett el, önmagában semmit nem árul el Amerika hatalmáról, sem pró, sem kontra. Magyarázatként tekintsünk a második világháború utáni helyzetre. Az Egyesült Államok a globális termelés egyharmadát tudhatta magáénak, és óriási túlsúlyban volt a nukleáris fegyverek terén, ezért akkor sokan „globális hegemónként” tartották számon. Washington ennek ellenére képtelen volt megakadályozni Kína elveszítését, visszafordítani a kelet-európai kommunizmus térnyerését, Koreában nem tudta elkerülni a patthelyzetet, Vietnamban a vereséget, Kubában pedig nem érte el a Castro-rezsim megdöntését.
Egy tanulmány kimutatta, hogy a hegemóniája csúcsán az USA csak az esetek ötödében volt képes katonai fenyegetéssel kiváltani egy tervezett változást valamely országban, miközben a gazdasági szankciók mintegy fele bizonyult hatásosnak. Sokan ma is azt hiszik, hogy hatalomforrásai alapján Amerika jelenleg hegemonikus pozícióban van, amely idővel ugyanúgy csökken, amint az Nagy-Britanniában történt. Erre a kilátásra Amerikában egyesek érzelmi kitörésekkel reagálnak, jóllehet történelmietlen lenne azt hinni, hogy az USA örökre meg tudja őrizni hatalmának forrásait.
A „hanyatlás” a hatalmi pozíciók alakulásának kétféle dimenzióját takarja. Abszolút értelemben a szétesésre asszociálhatunk, illetve az erőforrások hatékony hasznosításának kudarcára. Relatív értelemben a hanyatlás úgy is felfogható, hogy gyorsabban növekednek más államok hatalmának forrásai, illetve hasznosításuk hatékonysága. A 17. században például Hollandia belföldön prosperált, miközben a környező államok hatalma gyorsabban növekedett. Ezzel ellentétben a Nyugatrómai Birodalom nem más állam nyomása alatt omlott össze, hanem a belső leépülés és a barbárok beözönlése nyomán. Róma egy agrártársadalom volt alacsony gazdasági, termelékenységi szinttel és gyilkos belső viszállyal.
Az USA mostanában számos problémával küszködik, ennek ellenére sem húzható rá az ókori Róma abszolút hanyatlásának sémája. Ugyanígy félrevezető lenne az összevetés a brit birodalommal, amely felett köztudomásúan soha nem nyugodott le a nap, amelynek fennhatósága alá az emberiség több mint egynegyede tartozott, és amely hatalmas haditengerészeti fölényre támaszkodott. A relatív hatalmi pozíciók alakulása terén jelentős különbség van a brit birodalom és napjaink Amerikája között. Az első világháború kezdetén Nagy-Britannia a haderő létszáma és a alapján csak negyedik volt, az összesített katonai kiadások tekintetében csak harmadik. A védelmi ráfordításoknak a GDP-hez viszonyított aránya 2,5–3,4 százalék között mozgott, miközben a birodalom működését nagyrészt helyi csapatokra alapozva tartották fenn.
Nagy-Britannia nettó tőkeexportja még 1914-ben is hatalmas, bevonható tartalékok forrását képezte (bár sok történész azt állítja, hogy a pénzt inkább odahaza kellett volna az ipar fejlesztésébe invesztálni). Az első világháború során bevetett 8,6 millió brit katonának közel egyharmadát adták a birodalom tengerentúli területei.
Amint azonban a nacionalizmus erősödött, London egyre nehezebben tudott hadat üzenni a birodalom nevében, amelynek fenntartása maga is fokozódó terheket jelentett. Ezzel szemben Amerika már akkor is kontinentális méretű gazdasággal rendelkezett, amely 1865 óta mentes volt mindennemű nacionalista, dezintegrációs hatástól. Összevetve látható, hogy sokkal nagyobb a mozgástere, mint Nagy-Britanniáé valaha is volt. Amerika geopolitikai pozíciói is lényegesen eltérnek a brit birodalométól: miközben London annak idején szembesülni kényszerült a közelében gyorsan erősödő Németországgal és Oroszországgal, Amerikát ma is két nagy óceán választja el az egyébként is gyengébb szomszédaitól.
A fenti eltérések ellenére az amerikaiak időről időre hajlamossá válnak arra, hogy higgyenek a hanyatlás veszélyében. Az alapító atyák a római köztársaság bukásával felállítható párhuzam miatt aggódtak. A mai társadalom pedig – a puritán gyökerekből eredően – igazi amerikai jegyként viseli magán a kulturális pesszimizmust.
Az utóbbi évtizedekben a közvélemény-kutatások a hanyatlás széles körben elterjedt érzését mutatták ki például, amikor a Szovjetunió 1957-ben felbocsátotta a szputnyikot, később, amikor a Nixon elnöksége alatt jöttek a gazdasági sokkhatások, majd a 80-as években a Reagan-kormányzat hatalmas költségvetési deficitjei láttán. Hiába érezte ekkor a hanyatlást a társadalom, egy évtizeden belül nyilvánvalóvá vált, hogy Amerika az egyetlen szuperhatalom maradt. Ma újra sokan visszasüllyedtek a hanyatlás hitébe.
Niall Ferguson, a Harvard történésze például úgy tartja, hogy az amerikai közadósságnak a következő évtizedben várható megduplázása önmagában nem erodálja az USA erejét, de gyengítheti azt a hitet, hogy Amerika képes átvészelni bármely válságot. Ferguson jól látja, hogy az USA-nak helyre kell állítania a költségvetési egyensúlyát, ha fenn akarja tartani a nemzetközi bizalmat. Politikai rendszere – a maga kaotikus módján – lassan neki is veselkedett a szükséges változások végrehajtásának. Egyesek úgy vélik, hogy a republikánusok és a demokraták között létrejöhet egy politikai kompromisszum a 2012-es választások előtt. Mások szerint csak utána. Bármiként legyen is, a hegemonikus hanyatlásról tett zavaros kijelentések ismét félrevezetőnek bizonyulnának.
