Az egyik oldalról nézve minden rendben van. Végre van egy csapat. Van egy álomtizenegy, amelyik mindenki számára példa lehet, mintát adhat és irányt mutathat. A valóban halhatatlan csapatok és sportolók többet tesznek sportjuk népszerűségéért, mint bármi más.
A kosárlabda soha nem volt olyan népszerű, mint amikor Michael Jordan és a Chicago Bulls uralta, mint ahogyan az atlétikai világbajnokság sem az a központi esemény, amióta nem Carl Lewis és Michael Johnson a főszereplője.
A fociban több ilyen is volt. Mint az ötvenes években a „Magical Magyarsnak” nevezett Aranycsapat, a hatvanas években Pelé braziljai és a hetvenes években az Oranje. Azóta is voltak jó válogatottak és jó klubok, de senki sem dominálta úgy a futballról szóló közbeszédet, mint az előbbiek. Most viszont itt van a Barcelona.
Mindezzel egy időben a labdarúgás egyre inkább globális sporttá kezd válni. Bár a klubcsapatok szintjén még mindig Európa, a válogatottak tekintetében pedig Európa és Latin-Amerika dominál, a rajongók számát illetően már közel sem egyoldalú a kép. A foci ugyanis az elmúlt tíz évben nagyon népszerű lett Afrikában és Ázsia jelentős részében is.
Ha úgy tetszik, ez a kezdet vége. Egy nagy regionális üzletből egyre inkább globális üzlet kezd válni, a Messivel mint a legnagyobb sztárral felálló Barcelona pedig ennek a terjeszkedésnek a nyílhegye lehet. Adott a kereslet, adott a termék.
A cég vezetésével azonban nagy bajok vannak. A FIFA mindig is egy szűk, belterjes, a kívülállók számára teljességgel átláthatatlan szervezet volt. Bár az első pillanattól kezdve demokratikus intézménynek hirdette magát, a valóságban az elmúlt ötven évet három elnökkel sikerült kihúznia.
Ami azonban elmegy egy viszonylag szűk, egyívású klubban, az nem vállalható egy nagyvállalatnál. A FIFA pedig igazi nagyvállalat lett. Bevétele tavaly 4,2 milliárd dollár volt, ebből még úgy is 630 milliós nyereséget termelt, hogy közben 800 millió dollárt osztott szét a szervezet a foci fejlesztésére szerte a világon.
A bevétel döntő többsége a közvetítési és reklámjogok értékesítéséből származott. Ezek vevői – a legnagyobb médiaszereplők és fogyasztásicikk-gyártók – azonban sokkal jobban adnak a tisztaságnak legalább a látszatára, mint a FIFA vezetői. Alig egy héttel ezelőtt a szövetség elnöke és a mai választásra kihívóként jelentkező katari ellenfele korrupcióval vádolta meg egymást.
Amikor utóbbit a szervezet etikai bizottsága elítélte, miközben előbbit felmentette, és ezzel az elnökválasztás kérdését gyakorlatilag eldöntötte, néhány szereplőnél elszakadt a cérna. Hétfőn az egyik magas rangú FIFA-tisztviselő olyan e-mailt hozott nyilvánosságra, amelyikben a jelenlegi főtitkár (a regnáló elnök jobbkeze) elismerni látszik, hogy a 2022-es világbajnokság rendezési jogát gyakorlatilag „kilóra” vette meg a győztes. Hasonló gyanúk korábbi események kapcsán is felmerültek, de most először fordul elő, hogy mindez a szövetség egyik felső vezetőjének a „tolla” által van alátámasztva.
A FIFA azonban egyelőre úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Blatter elnök a minap szinte elmenekült az újságírói kérdések elől, pusztán annyit nyilatkozott, hogy nincs válság a szervezetben. Ezt többé-kevésbé csak ő gondolja így.
Több nagy szponzor is megszólalt időközben, és arra céloztak, hogy milyen nehezükre esne egy korruptként azonosított szervezettel dolgozni. Innentől pedig már a pénz a tét. Elég, ha csak a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Salt Lake City-i botrányára gondolunk. Az azzal az eseménnyel kapcsolatos korrupciós ügyek a NOB egész üzleti modelljét fenyegették – mind jogi, mind pedig PR-okok miatt.
A FIFA sincs messze a maga „Salt Lake City”-pillanatától. A kérdés már csak az, hogy lesz-e neki egy Jacques Rogge-ja, aki gyakorlatilag háborút hirdetett a „régi NOB” ellen, és tűzzel-vassal elérte, hogy a szervezet, vagy legalábbis az arról kialakult benyomás megváltozzon.
A szerző az Oriens ügyvezető partnere
