Az amerikai kormányzati rendszerben a hatalmi ágak között meglévő kölcsönös ellenőrzési és egyensúlyi mechanizmusok részeként a kongresszusra nagyobb felelősség hárul, mint az éves szövetségi költségvetés jóváhagyása. Feladata még például, hogy megszabja a felső limitet, ameddig az amerikai kincstár adósságpapírokat bocsáthat ki. E határt elérve a kormányzat csak a folyó bevételek rovására költhet pénzt.
Az amerikai pénzügyminiszter, Timothy Geithner korábban arról tájékoztatta a kongresszust, hogy a kormány valamikor augusztus 2-a körül jut ebbe az állapotba. Hivatalosan azonban a kincstár máris beleütközött az adott korlátba, ezért most sorra csapolja meg az éppen felhasználatlan alapokat, hogy teljesíteni tudja a fizetési kötelezettségeit. Néhány héten belül a rugalmasságnak ez a forrása is kimerül. Mivel az amerikai szövetségi kormány minden egyes elköltött dollárból 40 centet hitelből fedez, az felső határának szigorú betartatása arra kényszerítené a kincstárt, hogy azonnal és kaotikus módon fogja vissza a kiadásait.
A politikusok az egész politikai spektrum mentén világosan látják, hogy egy ilyen lépés kisiklatná az amúgy is törékeny amerikai gazdaságot, nagyban gyengítené a dollárt és súlyos kételyeket támasztana az ország adósságszolgálatának a teljesíthetőségét illetően. Ez utóbbi főleg a külföldi hitelezőket rettentené el, akikre Amerikának nagy szüksége van a jövőben. Mégis, napjaink polarizált washingtoni politikai környezetében a republikánusok és a demokraták vonakodnak kompromisszumot kötni, vagy legalábbis túl korán egyezségre jutni.
A kitartásukkal a republikánusok masszív kiadáscsökkentést szeretnének kikényszeríteni Barack Obama elnök kormányzatától. A demokraták szerint ez a megközelítés gazdaságilag káros, szociálisan pedig igazságtalan. Ezzel azonban mindkét fél azt kockáztatja, hogy fennakadások lesznek a járandóságok kifizetésében és a közszolgáltatások ellátásában, ráadásul tovább erodálódna Amerika globális hitelképessége.
A várakozások szerint a két párt kompromisszumra fog jutni, s megemeli az államadósság felső határát, még mielőtt komoly gazdasági és pénzügyi torzulások következnének be. Ehhez a legfrissebb precedenst az év eleji kétpárti megállapodás kínálja, amellyel a kormány normális működésének a megbénulását sikerült elhárítani, amikor nem volt érvényes költségvetés a tavaly október eleje óta tartó, folyó pénzügyi évre.
Ha kompromisszumra jutnának, azzal mindkét párt részleges győzelmet könyvelhetne el magának, mert az egyezség részeként ki lehetne kényszeríteni a kiadások csökkentését, emellett szociálisan igazságosabbá alakíthatnák az adóztatást. Mint azonban az számos, utolsó pillanatban kötött egyezménnyel lenni szokott, ennek sem lenne tartós hatása. Igazából csak odébb lapátolnák a problémahalmazt, mert az elengedhetetlen fiskális reformot illetően valódi haladásra csak a 2012-es elnökválasztások után lehet számítani.
Egy átmeneti kompromiszszumra két forgatókönyv képzelhető el, attól függően, hogy azt egy- vagy kétlépcsős eljárás keretében fogadnák el. Legtöbben egy egylépcsős akciót várnak, még valamikor augusztus 2-a előtt. A politikai játszmához azonban kétlépcsős eljárásra lehet szükség: először meg kell hiúsulnia az egyetértésnek, majd utána – a pénzügyi piacok felzúdulására adandó válaszként – gyorsan meg kell kötni az egyezséget. Ez a kétlépcsős művelet erősen emlékeztetne a 2008-ban történtekre, amikor a kongresszus előtt szintén feltárult a gazdasági szakadék mélysége: akkor a Bush-kormányzat követelt 700 milliárd dollárt a pénzügyi piacok összeomlásának és egy gazdasági depresszió kibontakozásának a megelőzésére. A kongreszszus kezdetben elutasította a lépést, később a 770 pontos részvénypiaci áresés azonban ráirányította a politikusok figyelmét a veszélyek teljes nagyságára, kikényszerítve a tárgyalások újbóli felvételét és az egyezség megkötését.
A kétlépcsős eljárás mindazonáltal komoly kockázatot tartogat az amerikai gazdaságra, illetve a globális rendszerben betöltött pozíciójára nézve. Ez pedig elvezet bennünket egy harmadik – potenciálisan még megrendítőbb – eshetőséghez: minél jobban elhúzódnak a tárgyalások, a hitelezők annál több kérdést tesznek fel, mielőtt bővítik meglévő, tetemes amerikai állampapír-állományukat. Ez pedig újabb, erős ellenszelet jelentene az egyenetlen növekedéssel és a nagyarányú munkanélküliséggel küszködő amerikai gazdaság számára.
A következő hetek nyilván bővelkednek majd drámai politikai fordulatokban. A kulcsfontosságú ügyekben tapasztalható politikai bénultság egyre jobban kibillenti az amerikai magánszektort és azokat az országokat, amelyek nagyban rá lennének utalva egy erős amerikai gazdaságra. Ez az igazi magyarázat arra, hogy amerikai cégek miért halmoznak fel olyan nagy számban és jelentős mértékben készpénzt annak belföldi befektetése helyett. Ez az oka annak is, miért szaporodik azon országok száma, amelyek a diverzifikálás jegyében el akarnak szakadnak a dollárral mint tartalékvalutával szembeni függőségtől, és amelyek kerülik az amerikai pénzügyi piacokat a nehezen felhalmozott megtakarításaik kihelyezése során.
A világgazdaság működésébe kitörölhetetlenül programozva van a feltételezés, hogy Amerika erős, és ebből az amerikaiak előnyt tudnak húzni. Minél többet vitatkoznak azonban a politikusaik az államadósság felső határáról, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az USA erejéről a köztudatba beégetett üzenet helyrehozhatatlanul megsérül.
A szerző a Pimco vezérigazgatója
