A Szovjetunió azóta eltűnt, Kína hatalma pedig folyamatosan növekszik. Amerikában egyesek úgy érvelnek, hogy Kína felemelkedése nem lehet békés, ezért az USA jobban tenné, ha a népköztársasággal szemben a korlátok közé szorítás politikáját alkalmazná. Az ázsiai országban egyébként már ma is sokan úgy érzik, hogy ez vált az Egyesült Államok tényleges stratégiájává. Mindannyian tévednek.
A hidegháború idején folytatott közös fellépés idején lényegében nem volt kereskedelmi forgalom a két ország között, és alig léteztek társadalmi kapcsolatok. Ezzel szemben ma az USA nemcsak masszív kereskedelmi forgalmat bonyolít le Kínával, hanem kiterjedt társadalmi kapcsolatokat is ápol, ennek részeként jelenleg 125 ezer kínai diák tanul amerikai egyetemeken.
A Kissinger-látogatás által elindított – a Szovjetunió korlátozását célzó – kurzus a hidegháború elmúltával már nem lehet az amerikai–kínai kapcsolatok alapja. A viszonyt időközben alaposan lehűtötte az 1989-es Tienanmen téri lövöldözés, amely már a Clinton-kormányzatot is arra késztette, hogy a kapcsolatokban új megközelítést alkalmazzon.
A Pentagonban magam a kelet-ázsiai stratégia felülvizsgálatát irányítottam 1994-ben, amikor Kína korlátozásának elvét két okból is elvetettük. Egyrészt úgy véltük, ha a távol-keleti országot ellenségként kezelnénk, akkor a jövőben tényleges ellenségünkké válna. Ha viszont barátként kezelnénk, azzal ugyan nem lehetne szavatolni a barátságot, de a lehetőséget nyitva tudjuk tartani a kedvezőbb kifejletek számára.
Másodsorban nehéz lett volna más országokat megnyerni egy Kína korlátozását célzó koalícióhoz, hacsak Peking nem nyúl erőfitogtató taktikához, mint tette azt a Szovjetunió a második világháború után. Ennek alapján csak Kína lehetne képes önmagával szemben egy koalíciót összehozni.
A korlátok közé szorítás helyett a Clinton-kormányzat akkor olyan stratégiát fogalmazott meg, amelyet az „integráld, de biztosítsd be magad” formulával lehetne jellemezni. Ez hasonlatos volt Ronald Reagan elnöknek a szovjetekkel szemben követett – „bízz benne, de ellenőrizd” – elvéhez. Az USA egyfelől támogatta Kína felvételét a Világkereskedelmi Szervezetbe, illetve fogadta az ázsiai országból érkező importot és látogatókat. Másfelől viszont 1996 áprilisában elfogadták a Clinton–Hasimoto-nyilatkozatot, amely megerősítette a már-már hidegháborús relikviának tekintett amerikai–japán biztonsági szerződést. Clinton egyúttal hozzáfogott az Indiával fenntartott kapcsolatok javításához.
A Bush-kormányzat folytatta a kétoldalú kapcsolatok javítását Kínával. Az akkori külügyminiszter-helyettes, Robert Zoellick világossá tette, hogy az USA „felelős szereplőként” tekint a gyorsan emelkedő ázsiai államra. Ez a politikai elv az Obama-kormányzat számára is irányadó maradt, amely az évenkénti gazdasági konzultációk napirendjét a biztonsági kérdésekre is kiterjesztette.
Mint azt a Hatalom jövője című új könyvemben is kifejtettem, Ázsia újjáéledése a XXI. század egyik legnagyobb súlyponteltolódásának fog számítani. Az 1800-as években a világ lakosságának és a globális gazdaságnak egyaránt a felét adta az ázsiai kontinens. A rá következő évszázad elejére azonban az arány a globális kibocsátáson belül 20 százalék körüli szintre esett. A mostani évszázad közepére Ázsia mind a mind a népesség tekintetében ismét a világ felét képviseli majd. Ez egy természetes és üdvözlendő fejlődés következménye, amellyel az emberek százmilliói juthatnak ki a szegénységből. A folyamat persze olyan félelmeknek is táptalajt ad, hogy Kína fenyegetést jelent majd az USA számára.
Az ilyen félelmek azonban eltúlzottak, különösen ha arra gondolunk, hogy Ázsia nem tekinthető egyetlen entitásnak. A térségnek megvan a maga belső hatalmi egyensúlya. Japán, India és Vietnam nem szeretné, ha velük szemben Kína domináns pozícióba kerülne, emiatt üdvözlik az USA jelenlétét a térségben. Hacsak Peking nem lesz képes kialakítani a „puha hatalom” mechanizmusait, növekvő gazdasági és katonai erejével félelmet fog kelteni a szomszédaiban, amelyeket így koalícióra kényszerít majd.
A 2008–09-es pénzügyi válság után Kína gyorsan talpra állt, és újraindult az évi 10 százalékos rátájú növekedés. Ennek láttán egyes kormánytisztviselők és kommentátorok „rámenősebb” külpolitikát követeltek, amely jobban tükrözné az ország erejét. Volt, aki tévesen azt hitte, hogy az USA hanyatlik, így a válság új, stratégiai lehetőségeket kínál Kína számára. Ennek nyomán Pekingben területi követeléseket kezdtek el hangoztatni, például a Dél-kínai-tengeren, és eszkalálódott egy régi határvita Indiával. Az éledező konfliktusok miatt az utóbbi két évben romlottak Kína kapcsolatai Japánnal, Indiával, Dél-Koreával, Vietnammal és másokkal. Ez megerősíti azt az amerikai stratégiai előfeltételezést, hogy „Kínát csak Kína tudja kordában tartani”.
A fentiek ellenére nagy hiba lenne, ha az amerikai stratégia vizsgálatában csak a védekező pozíciók kiépítésére összpontosítanánk. Az USA és Kína (csakúgy, mint sok más állam) kölcsönösen sokat nyerhet, ha együttműködésre törekszik az államközi ügyekben. Ilyen kooperáció nélkül nincs megoldás olyan kihívásokra, mint a globális pénzügyi stabilitás ügye, az éghajlatváltozás, az internetes terrorizmus vagy a járványok.
Ha a hatalom annak képessége, hogy elérjük az általunk kívánt kifejletet, akkor fontos emlékezetünkbe idézni azt a tételt, amely szerint esetenként nagyobb a hatalmunk, ha másokkal együtt cselekszünk, nem pedig mások felett.
