Az idei díjcsökkenés eredményeképpen Kelet-Közép-Európában messze nálunk a legalacsonyabbak a köteleződíjak, még a hazánkat követő 30 ezer forintos lengyel átlagár is jóval magasabb a magyarországinál. Úgy tűnhet, ez jó hír az autósoknak, hiszen ma már egy tank benzin áránál is kevesebbért kötheti meg a felelősségbiztosítást. De jó-e valójában, hogy ez így alakult? Hiszen, noha harmadával estek a díjak, a balesetek és a bekövetkezett károk sajnos nem csökkentek ennyivel. Márpedig ha egy biztosító valamennyi szegmensnek nagyon alacsony díjat kínál, és majd bekövetkeznek a károk, előbb-utóbb csak úgy tudja fedezni ezeket, ha a szolgáltatási oldalból farag le, azaz kevesebbet fizet. Egy komoly biztosító azonban, amelyik nem a rövid távú piacnyerésre törekszik, hanem hosszú távon is megbízható kárrendezést kíván biztosítani, ezt nem engedheti meg magának.
Autósként persze mondhatnánk, kit érdekel, milyen szolgáltatást nyújt a biztosító, hiszen úgysem nekem fizet. Minél olcsóbb, annál jobb! De gondoljunk bele: én nemcsak károkozó lehetek, hanem adott esetben kárvallottja is egy ütközéses balesetnek, amikor bizony én leszek az, aki a kártérítést és a javíttatást igénybe veszi. Vajon akkor mire számíthatok, ha esetleg a károkozónak nem volt fontos, hogy gondoskodjon arról, az én káromat is korrektül rendezzék? Kell-e aggódnom, ha szembe jönnék magammal az úton?
A biztosítók berkeiben is visszatérő kérdés, hogy kit tekint ügyfelének a kötelező biztosításnál: azt, aki fizet, vagy azt, akinek majd a kárát rendeznie kell? Egy felelős biztosítónak a károsult, azaz a számára még ismeretlen autós érdekeit is szem előtt kell tartania, annak ellenére, hogy ma még a szabályozói oldal is elsősorban a díjfizető – a potenciális károkozó – és nem a kárvallott érdekeit védi. Holott végső soron az igazság pillanata, amikor a szolgáltatás megmérettetik, akkor jön el.
Egy felelős biztosítónak mindkét fél érdekeit szem előtt kell tartania, hiszen neki is ez az érdeke.
Felelős autósként pedig gondolnunk kell arra, hogy valaki más éppen nekünk köt most biztosítást, amely az én káromat téríti meg, ha bekövetkezik a baj. Végső soron az is előfordult már a magyar biztosítás történetében, hogy – fizetőképes biztosító hiányában – végül magától a károkozótól követelik a kárvallottak a kártérítést. Sokszor elemzik, kik a nyertesei a kötelezőkampánynak. De vajon tényleg nyertes-e az a biztosító, amely sok ügyfelet szerez az árversenyben? Akkor is nyertesnek érzi-e majd magát, ha a nagy számok törvénye alapján szaporodnak a károk, és megjelennek a panaszos autósok, akik úgy érzik, lefaragtak a kárrendezési szolgáltatásból? Könnyen lehet, sokan nyögik majd az öngyilkos árverseny rövid távú sikereit. Márpedig ha a biztosító nem nyertes, a folyamat végén az ügyfél sem lehet az: sem az övé, sem a másé.
Mi szabhat határt a biztosítás értékét devalváló árspirálnak? Ha az igazság pillanatában – amikor fizetni kell – a túl alacsony áron dolgozó biztosítóknak nem éri majd meg önmagában egy kötelezős szerződés. Ezt sokan már most felismerték, ezért is látható a társaságoknál, hogy a kötelező mellé mást is igyekeznek eladni: cascót, kiegészítő biztosításokat.
Másrészt a biztosítási évfordulók évről évre jobban eloszlanak, az autósok 30 százalékának évfordulója már most nem az év végére esik. Ez mérsékelheti majd a „csak az ár a fontos” szemléletű vetélkedést, és egy kevésbé versengő környezetben az autósok is jobban mögé néznek, milyen szolgáltatást nyújt egy-egy kötelező biztosítás. Akkor tud majd beállni egy olyan egészséges ár-érték arány, hogy mindenki nyertesnek érezhesse magát: biztosító, károkozó és kárvallott egyaránt.
