A parlament rendkívül gyors eljárásban és egy határozott jogszabály elfogadásával pár hónap leforgása alatt állami ellenőrzés alá vonta a takarékszövetkezeti szektort tavaly nyáron. Az elfogadott törvény preambuluma szerint a jogalkotót csak a jó szándék és a piac jövőjéért való aggodalom vezérelte, vagyis: „szükséges a takarékszövetkezeti szektor átalakítása, mivel a szektor tőkeellátottsága alacsony, szervezettsége és szolgáltatási szintje nem megfelelő és félő, hogy jelenlegi formájában nem lesz hosszú távon működőképes. Bár a Magyar Állam fontos tulajdonosi pozíciót szerez a szektorban, azt a szektor átalakítására, professzionalizálására, és átszervezésére fordítja, és az így feljavított és megerősített szektorban pozícióit megfelelő időn belül értékesíteni kívánja, ha az általa elindított pozitív folyamatokat visszafordíthatatlannak látja.” (Idézet a 2013. évi CXXXV. törvényből)
Az új integráció jogi felállása óta még öt hónap sem telt el, mégis egy decemberi kormányhatározat máris úgy szól, hogy a feladatot elvégezték, a folyamatok visszafordíthatatlanok, és március végéig el kell adni az integráció egyik központi elemét, a TakarékBankban meglévő állami törzsrészvényeket .
A részesedés értékesítése kapcsán ne felejtkezzünk el egy fontos momentumról, vagyis arról, hogy ez egy féloldalas privatizáció. A szövetkezeti integrációban a TakarékBank egy nagyon fontos központi végrehajtó és ellenőrző szerv, de az integráció feje az Integrációs Szervezet, amelyben az államnak továbbra is meghatározó szerepe van. Ez azt jelenti, hogy az új vevőnek jó kapcsolatban kell lennie az állammal. A kormányhatározat által előírt nemzetközi pályázat-kiírási követelménynek is inkább szépészeti, mint valós jelentősége van.
A törvény preambuluma szerinti, a szektor szolgáltatási színvonalának emeléséről, a tőkeellátottság javításáról, a professzionális átszervezésről, a szektor megerősítéséről és ennek eredményeiről már hallgat a kormányhatározat, mintha eredetileg sem ez lett volna a főcél. Akkor mi volt? Pontos okokat persze nem tudhatunk, de a szektort közelebbről megvizsgálva több tényezőt is megfigyelhetünk.
Tavaly szeptember végén a Magyar Nemzeti Bank statisztikái szerint a takarékszövetkezetek piaci részesedése mérlegfőösszeg alapján mindössze hat százalék volt, miközben a bankszámlával rendelkező lakossági ügyfelek 18 százalékának volt számlája és megtakarítása takarékszövetkezeteknél. Lefedettsége országos, hálózati egységeinek száma – 1711 kirendeltségük van – meghaladja a bankok fiókjainak számát, bár méretükben általában ezeknél jóval kisebbek. Jelentős hatékonysági tartalékok is lehetnek a szektorban, mivel az említett 6 százalékos piaci részesedés ellenére a hitelintézeti szektorban foglalkoztatottak 21 százaléka takarékszövetkezeti alkalmazott (tehát vidéken jelentős foglalkoztatók), miközben összességében a tőkeellátottsággal – 16,69 százalékos tőkemegfelelés – sincs gond. (Az egyedi szinteken ettől függetlenül persze lehetnek eltérések.)
A fenti számok azt jelzik, hogy a szektorban jelentős forrásoldali potenciál és működési hatékonysági tartalékok lehetnek, amelyeket persze csak erőteljes központi irányítással – személyi, üzleti, infrastrukturális – lehet kiaknázni. Egyéni üzletpolitikát és önállóságot képviselő takarékszövetkezetek mellett ez sokkal nehezebb és komplikáltabb lenne.
A 2006. évi X. törvény 7. §-a azt írja: „A szövetkezet az alapszabályban meghatározott összegű részjegytőkével alapított, nyitott tagság és a változó tőke elvei szerint működő, jogi személyiséggel rendelkező szervezet, amelynek célja a tagjai gazdasági, valamint … más szükségletei kielégítésének elősegítése”. Így bizonytalan, hogy a rendszerben a takarékszövetkezeti működés alapvető célja – vagyis a helyi közösségek és tagok gazdasági érdeke – hogyan fog tudni érvényre jutni.
