Mi az a három legfontosabb dolog, amivel meg fogja keresni Kásler Miklóst, az emberi erőforrások miniszterét?
A legkritikusabb az egészségügyben a humán erőforrás helyzete, de emellett szükség van a finanszírozás átalakítására és az innovációk beépítésére is az ellátórendszerbe. Az orvoselvándorlás mérséklődött ugyan, de a szakdolgozók hiánya továbbra is súlyos problémát okoz. Nem szabad elfelejteni a műszaki és a gazdasági területen dolgozó kollégák megbecsülését sem, hiszen nélkülük nem lehet üzemeltetni a kórházakat. Most az a legfontosabb, hogy a rendszerben dolgozóknak jövőt és biztonságot teremtsünk, és megpróbáljuk visszacsábítani azokat, akik elhagyták az ápolói pályát.
A kórházszövetség kongresszusa előtt együttműködési megállapodást kötött a szervezet az Emberi Erőforrások Minisztériumával
(Emmi). Eddig nem volt együttműködés?
Ilyenfajta, határozott, írásba foglalt megállapodás nem létezett, viszont korábban is folytattunk párbeszédet az ágazatvezetőkkel. Bízunk abban, hogy a mostani kooperáció lehetővé teszi véleményünk és javaslataink megfogalmazását a törvényjavaslatok előkészítésekor. Nagyon fontos, hogy a jogalkotók kapjanak visszajelzést a „terepről”, mielőtt a parlamentben megszavaznak egy javaslatot, így talán a kórházak a számukra nem annyira szimpatikus változásokat is könnyebben elfogadják majd.
A kórházak finanszírozását hogyan kellene újragondolni?
A mostani konstrukció alapjait évekkel ezelőtt alkották meg. A legnagyobb probléma az ágazatban a központi költségvetési szervezetekre vonatkozó szabályok szerinti, bázisszemléletű tervezés, gazdálkodás, valamint a teljesítményelvű finanszírozás összeférhetetlensége. A finanszírozási rendszer átalakításakor ennek feloldására, továbbá a betegellátás valós költségeken alapuló finanszírozására lenne szükség annak érdekében, hogy a betegek mindenhol biztonságos, magas szintű ellátást kapjanak.
Tehát ön szerint pluszforrást kell betenni
a rendszerbe?
Összességében kevés az az összeg, amely az Egészségbiztosítási Alapban rendelkezésre áll. A finanszírozási díjtételek vonatkozásában az utóbbi években elmaradt az értékkövetés, így az orvostudomány és a technika robbanásszerű fejlődésének köszönhető, új, korszerű eljárások finanszírozásba történő beépítése (új gyógyszerek, új eszközök, új műtéttípusok és ellátási protokollok) sem valósult meg. Meg kellene jelennie a teljes béremelésnek, és ami nagyon fontos, az amortizációnak is. A kórházak évenkénti konszolidációját az utóbbi időben részben a gazdaságosabb működést ígérő megoldások bevezetéséhez kötik, viszont a szakmai összetétel, az infrastruktúra, az eszközállomány, az adott terület lakosságának egészségügyi mutatói sok helyen nem teszik lehetővé a menedzsment számára – akárhogy erőlködik is – a költséghatékonyabb működést, ami még hátrányosabb helyzetbe hozza ezeket az intézményeket.
Az Állami Számvevőszék folyamatosan vizsgálja a kórházak működését, és gyakran visszásságokat talál.
Álláspontom szerint evidencia a jogkövető magatartás és a szabályszerű működés, de az egészségügyi intézményekre vonatkozó jogszabályi környezet rendkívül összetett és szerteágazó, nem lehet például egy iskola vagy egy múzeum működésével azonos szempontok alapján értékelni. A kórházszövetség támogatja ezeket az ellenőrzéseket, de a javaslataink szerint szükség lenne az eredmények interpretálásakor a fiskális szemléletű szabályszerűségi szempontokon túl a szakmai, betegellátási szempontokat is érvényesíteni, hiszen vannak olyan szabályok, amelyeket adóssággal rendelkező intézmények nem tudnak betartani.
Mire gondol? Kancellárok kellenének a kórházak élére is?
Nem, pontosan az ellenkezőjét mondjuk. A kórházak működését nemcsak a gazdaságossági és a gazdálkodási jogszabályok pontos betartását mérlegelő szemüvegen keresztül kellene nézni, hanem a hazai egészségügyi ellátásra vonatkozó paramétereknek is irányadóknak kellene lenniük. A jelenlegi finanszírozás mellett ez a maximum, amit a kórházak a gazdálkodásukból ki tudnak hozni, ezen a helyzeten a kancellárok sem tudnak érdemben javítani. Hadd említsek egy példát: a pályázati forrásokból beszerzett, korszerű orvostechnikai gépeket üzemeltetni is kell, de erre már nem terjed ki a finanszírozás, vagyis a működtetés és a javítás költségét a kórházaknak kell kigazdálkodniuk.
A kórházi elszámolásban a teljesítményvolumen-korlátot 2004-ben vezették be. Ezzel hogyan birkóznak meg az intézmények?
Minden hazai fekvőbeteg-ellátó intézménynek van egy kosara, ebből kell a kórházaknak gazdálkodniuk. Egy népszerű, magas színvonalon dolgozó, sokszakmás intézményt sokkal több beteg keres fel, mint ahányra finanszírozást kap, és ez természetesen hozzájárul a kórházi létrejöttéhez. Ám a hónap közepén mégsem csukhatják be az ajtót az intézmények. Úgy gondolom, a kórházi ágyak struktúráján is változtatni kell, hiszen idősödik a társadalom, és a jövőben nagyobb hangsúlyt kell fektetni a betegek ápolására.
Az egészségügyben is megjelent a bérmunka, ami persze drágább, de az ellátás nem sérülhet.
Egyre gyakrabban találkozunk ezzel a foglalkoztatási formával. Van, ahol orvosokból, máshol inkább szakdolgozókból van szükség pótlásra, de egész műtéti teamek helyettesítése is előfordul. Ez a fajta foglalkoztatás kiszámíthatatlan, költséges, az érkező munkaerőnek nincs terepismerete, és a kórházaknak is nehéz az év elején, a költségek tervezésekor ezzel az anyagi teherrel kalkulálniuk.
A telemedicina beépülése az ellátásba,
a betegek állapotának nyomon követése még gyerekcipőben jár. Hogyan lehetne ezt a folyamatot felgyorsítani?
Nincs erre finanszírozás, de jó lenne, ha hamarosan a mindennapok részévé válhatna, hiszen a segítségével pótolni lehetne a hiányzó orvosok egy részét – a radiológiában, a patológiában vagy a bőrgyógyászatban a távleletezés külföldön már bevett szokás. Ezek az innovációk – bár magas költségűek – hosszú távon sokkal kifizetődőbbek. Egy leletező szoftver ára ugyan elérheti a sok tízmillió forintot is, viszont az informatikai üzemeltetése már beleférhet a kórházak költségvetésébe, hiszen az intézmények spórolni tudnának a humán erőforrás vonalán.
A magán- és az állami biztosítás összekapcsolása nem ördögtől való, az egészségügyi kormányzat mégis elhatárolódik ettől.
Pedig meg lehetne valósítani. Finanszírozási oldalról tisztán és korrekten szét lehet választani a kettőt, azonban a szakmai felügyeletnek közösnek kell lennie, közös minőségbiztosításra, közös ellenőrzésre és számonkérésre van szükség. A beteg számára igenis lehetővé kell tenni, hogy az évtizedek óta fizetett járulékát, ha akarja, egy másik állami kórházban (nem csak ott, ahová tartozik) vagy egy magánellátónál költhesse el. Ezzel nyilvánvalóan pluszköltségeket is vállal, akár zsebből, akár egy kiegészítő biztosítás formájában. Ez a folyamat lehetővé tenné az ágazat kifehérítését és a paraszolvencia eltűnését, ugyanakkor növelné a betegbiztonságot. Az ellátórendszer is kevésbé lenne terhelt, hiszen az átjárás és a rendszerben kóborlás miatt sok az ismételt, fölöslegesen elvégzett vizsgálat. A betegutak nyomon követésében pedig sokat segít az elektronikus egészségügyi szolgáltatási tér.
A teljesítmény-
volumen-korlát
15
éve bevezetett rendszerét is
át kell alakítani
