A barkácstól a designig
E cikk megírására a felkérés úgy hangzott, mesélném el, mi a divat manapság a lakberendezésben. A kérdésre könnyű megadni a választ: minden. Ám mielőtt ezt bővebben is kifejteném, talán nem érdektelen hátrapillantani, no, nem túl messzire, csupán 15-20 esztendőre visszamenőleg, hogy honnan is indultunk. Hogyan is mutatott egy "divatos" lakás a hetvenes, nyolcvanas években? Ha figyelmen kívül hagyjuk az olyan otthonokat, amelyeknek berendezését javarészt családi örökség adja, a zöm azt tükrözi vissza, amit az adott kor piaci kínálatában találunk. A vizsgált időszakban például ez úgy mutatkozott meg, hogy a hiánygazdálkodás következményeként igencsak szűkös volt a választék a bútorüzletekben. A hetvenes évek nagyszabású - ám teljesen elhibázott - bútoripari rekonstrukciója azt hozta, hogy a nagy bútorgyárakat felszerelték ugyan olasz gépsorokkal, finn szárítókkal, a korszerű, automata masinák azonban többnyire silány, egyszersmind teljesen egyforma, fóliázott pozdorjadobozokat ontottak Egertől Zalaegerszegig. Ez volt a "szekrénysorok" divatja. A fából készült bútor ritka volt, mint a fehér holló. Azért készült olyan is néhány asztalosszövetkezetben, például a koloniálgarnitúra. Ez az esztergált, csavart oszlopokkal díszített tölgyfa bútor jelentette az eleganciát, a minőséget. A hetvenes években alig akadt olyan tévéjáték, amelyben a főorvos vagy a téeszelnök, azaz az "elit" otthonát ne koloniállal rendezték volna be.
Abban éltünk, amit kapni lehetett. Kissé uniformizált otthonokban. Formailag és színvilágában egyaránt. Ez utóbbit az eredményezte, hogy a bútorszövetgyártók is inkább a mennyiséget tartották szem előtt. Így fordulhatott elő, hogy az őszi BNV-n, a beruházási javak nagy seregszemléjén minden második garnitúra barna-narancs csíkos buklészövetben pompázott.
De mit tehettek a "lázadók", akiknek nem volt ínyére az egyenberendezés? Nos, főként az értelmiség járt elöl jó példával, értékmentő módon felfedezve a régit, a használtat. Az idő tájt ugyanis a réginek nem volt piaci értéke. Mai füllel hihetetlenül nevetséges öszszegért lehetett antik bútorokhoz jutni. Sokan akár ingyen is odaadták a nagymama szekreterét, komódját, csak vigyék! Ugyanez vonatkozott a népi lakberendezési tárgyakra is. A széles népréteg körében ugyanis nem volt "sikk" régi holmik között élni. A múlt értékőrző darabjait felcserélték a kor silány kacatjaira.
Az adott időszakban - még mindig a hetvenes éveknél tartunk, hiszen ennek elemzése nélkül nehezebb értékelni a mát - csak elvétve jelent meg az üzletekben importbútor. Cseh és román azért akadt, különösen nagy népszerűséget vívott ki például a román Bonanza étkező, aztán megjelentek az elemes bútorok, mint az NDK-ból behozott, hallatlan karriert befutó MDV elemes szekrények, majd az elegánsabb - füstüveges! - Barbara elemes szekrények Jugoszláviából. Az idő tájt különben is a jugoszláv bútor volt a non plus ultra.
Izgalmas évtizedek voltak ezek a Lakáskultúránál is. Egyetlen lakberendezési magazinként valójában mi is divatot diktáltunk. De fogalmazhatnék úgy is, hogy nem tettünk mást, mint visszatükröztük a valóságot. Abban az időben még leírhattunk olyasmit a lapban, hogy a jó berendezéshez nem annyira pénz, mint ízlés és ötletesség szükségeltetik. Nagy kultusza volt a "csináld magad" mozgalomnak: barkácsolj bútort, varrjál függönyt, huzatot a saját kedvedre! Tapétázd be a farost lemezt, vond be szövettel a habszivacsot! Hiába, szegény ember vízzel főz. Ma már ilyen cikkekből nem lehetne magazint szerkeszteni. A szerkesztőségben azonban mi kivételes helyzetben voltunk, mivel a legnehezebb időkben is módunk volt követni a lakberendezési világdivatot. Még hozzá naprakészen. Minden hónapban megkaptuk ugyanis a legnépszerűbb francia, olasz, német, angol, finn, svéd és svájci lakberendezési magazinokat. Képben lehettünk tehát a tekintetben, merre tart a világ enteriőrdivatja. Abban az időben konstatálhattuk: fényévekre. Pontosabban tíz-tizenöt éves volt a lemaradásunk.
A külföldi lapokat forgatva világosan követhettük, hogyan globalizálódik a lakberendezési piac. Még a nyolcvanas évek elején is markánsan megkülönböztethető volt a két fő vonal: egyrészt a skandináv, másrészt az olasz design. Az előbbi hűvös, racionális, időálló vonalvezetésével, a természetes anyagok favorizálásával tűnt ki, míg a másik, az olasz, szellemességével, meghökkentő anyag- és formateremtésével diktálta a divatot. A nyolcvanas évek előrehaladtával azonban lényegi változás következett be. Ennek két fő elemét abban látom, hogy egyfelől a tervezők már nem országukhoz kötöttek, hanem vándorolnak a jelentős gyártócégek között, magukkal viszik sajátos szemléletüket, amit aztán integrálnak a helyileg adottakkal. Nagyon sok japán designer jött például Európába, s hatásuk nem maradt nyom nélkül a kontinens formatervezésében. A szakterület globalizációjának másik fő okát abban látom, hogy a túltermelés következtében már szűk a hazai piac felvevőképessége, tehát olyan árut kell előállítani, ami a nemzetközi piac számára egyaránt eladható Párizstól Tokióig. Mindebből következően természetes, hogy kevesebb a "helyi íz". Talán ezért is alakult úgy, hogy napjaink lakberendezési divatja meglehetősen eklektikus.
Jól megél egymás mellett a minimal, a rusztikus, az etno és a retro irányvonal. Az első kettő, úgy vélem, általánosan ismert, benne él a köznyelvben, az utóbbi kettő azonban talán megérdemel egy-két magyarázó szót. Mindkettő a kilencvenes évek "új" felfedezettje. Az etno a különféle helyek, a mediterrán vidékek, valamint a számunkra egzotikus afrikai, ázsiai tárgykultúra beépítését jelenti a mindennapi környezetbe. A retro pedig hullámokban visszahozza az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek meghatározó formajegyeit. Nem könnyű mindig valami újat, még soha nem látottat létrehozni. Legalábbis formailag. A technológiák fejlődése, az új anyagfajták megjelenése azonban segíti a tervezők fantáziáját. A piac kikényszeríti a folyamatos megújulást. S ha a változás formailag már nem is mindig olyan látványos, egy biztos, korunk legaktuálisabb jelszava a minőség. Ez a legszembetűnőbb az utóbbi évek nemzetközi bútorkiállításain. Szellemiségben, anyagban, kivitelben egyaránt.
S mindehhez képest hol tart a magyar lakberendezési divat? Nos, nem állunk rosszul. Az elmúlt évtizedben sikerült felzárkóznunk. A kereskedelem legalábbis lépést tart a nemzetközi divattal. Már "csupán" pénz kérdése, hogy otthonunk berendezése megfeleljen a nemzetközi trendeknek. Ám mindennek a bővebb kifejtése talán majd egy következő cikk témája lehetne.
