A nagy kérdés: ki örökölje a cégemet?
Amikor Németországban egy nagyvállalat alapító-tulajdonosa az utódlásra gondol, többnyire felvetődik benne, hogy vagyonát egy nemes cél érdekében létrehozott alapítványra hagyja. Ezt a döntést számos társadalompolitikai, családi és adózási szempont is alátámasztja. Magyarországon a német jogelveket szem előtt tartó rendszer szintén lehetőséget ad gazdasági társaságok tulajdonjogának átruházására alapítványokra, a németországiakhoz hasonló súlyú példa azonban egyelőre nem akad. Ennek fő oka, hogy itthon a családi vállalatok viszonylag új jelenségnek számítanak. Méretük és helyzetük többnyire még nem indokol ilyen típusú utódlási döntéseket. Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi felelősségvállalás és a cégvezetési kultúra is kevésbé támaszt ilyen jellegű elvárásokat a cégtulajdonosok számára.
Számos nagynevű német iparmágnás, így az alapító nevét viselő ipari óriáscsoport tulajdonosa, Robert Bosch, a patinás Carl
Zeiss optikai műveket birtokló Ernst Abbe, a Bertelsmann-részesedés felett rendelkező Reinhard Mohn és a SAP informatikai cég társalapítója, Klaus Tschira egyaránt úgy döntött, hogy eurótízmilliárdokat érő részesedését a jövőben alapítvány képviselje. E döntéseket sok minden motiválhatja: hiányozhat a vér szerinti örökös, a családtagok nem mutatnak hajlandóságot a vállalat ügyeinek továbbvitelére, vagy az örökhagyó egyszerűen csak egy kézben szeretné tudni életművét. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy generációk során a cég tulajdonszerkezete elaprózódik, ami a személyes kötődést is csökkenti a családi vállalkozáshoz. Ennek hiányában az örökösök könnyen pénzzé tehetik a rájuk hagyott vagyonrészt, annál is inkább, hiszen már az örökösödési adó is jelentős fizetési terhet ró rájuk.
Az alapítványok nagy múltra tekintenek vissza német nyelvterületen. A legrégebbi ma is működő ilyen szerveződések már több mint ezerévesek, tevékenységüket jobbára egyházi kézben működő hajléktalanszállókként kezdték. Az alapító okiratban meghatározott cél érdekében egyesített vagyontömeg mint jogi kategória idővel részletesen szabályozott és igen elterjedt eszközzé vált Németországban. A Magyarországgal közel azonos lélekszámú Észak-Rajna-Vesztfáliában például közel kétezer önálló, jogképes alapítvány tevékenykedik. Ezek kétharmadát magánszemélyek hozták létre, 30 százalékuknak egyesületek és a kormányzat az alapítója. Csak minden huszadik alapítványt hívtak létre gazdasági szervezetek.
Az északnémet tartomány alapítványainak több mint harmada szociális célkitűzéssel működik, az oktatás, a kutatás és a művészet szintén 10 százalék feletti részt tudhat magáénak. Az egyik legnagyobb vagyontömeget kezelő Robert Bosch Alapítvány céljai között - a "névadó" végrendeletéből adódóan - egészségügyi, népjóléti, oktatási, nevelési, művészeti, kulturális, társadalom- és természettudományi feladatok mellett például a népek egymás közötti kölcsönös megértését elősegítő célkitűzések is találhatók.
Az alapítvány ernyője alatt igen sokféle cél és eszköz van. A német polgárjog ennek megfelelően három kategóriát állít föl. A hagyományos polgári jogi alapítvány magánokirattal hozható létre, és tetszőleges célt követhet. Ismeretes a családok mint vagyon- és életközösségek által létrehozott családi alapítvány fogalma is. Harmadik kategóriaként a közhasznú alapítvány ismeretes, amely a jogszabályban meghatározott célok követése esetén jelentős adókedvezményre ad lehetőséget. A magyar jog szintén három kategóriát ismer, családi alapítvány helyett azonban a közhasznúság két fokát különbözteti meg, azaz a kiemelten közhasznú céllal működő szervezeteket fokozott adókedvezménnyel kívánja támogatni.
A német polgárjog a cégének jövőjéről gondoskodni akaró tulajdonosnak szintén három almódozatot ajánl figyelmébe. E szerint léteznek vállalatbirtokló (Unternehmensträgerstiftung), részesedésbirtokló (Beteiligungsträgerstiftung) és úgynevezett komplementer alapítványok (Komplementerstiftung).
Az első esetben az alapítvány közvetlenül és kizárólagosan birtokosa egy gazdasági társaságnak. Ennek iskolapéldája a több mint 14 ezer embernek munkát adó, tavaly kétmilliárd euró árbevételt elérő Carl Zeiss optikai és finommechanikai vállalatcsoport, illetve az azt birtokló Carl Zeiss Stiftung.
A második esetben az alapítványtevő egy gazdasági társaságban lévő részesedését hagyja az alapítványra. A részesedés hozadéka, azaz az osztalék jelenti az évente elkölthető pénzkeretet. Erre kínál példát a közel harmincezer fős és nyolcmilliárd euró forgalmat elérő, vállalatirányítási szoftvercsomagjáról elhíresült német SAP-ban lévő részesedéséből 6,7 százalékot egy jótékonysági alapítványra hagyó Klaus Tschira esete. A világpiacon vezető helyet szerző társaság öt alapítójának egyikeként az üzletember megőrzött magának és családjának 1,3 százaléknyi pakettet, míg egyéb érdekeltségei által további 5 százalékot tart irányítása alatt.
A harmadik kategóriaként említett komplementer alapítvány egy igen bonyolult konstrukció: az alapítvány itt ugyanis egy betéti társaság felelős beltagjaként működik, jellemzően egy holding irányítási feladatait ellátva. llyen struktúrában működik a Möller Stiftung Holding & Co. KG.
A cég jövője szempontjából számos előny mellett az alapítványi tulajdonlás néhány megkötéssel is jár. Ha például a részvényeket az örökhagyó jelentős részben és visszavonhatatlanul az alapítványra hagyja, a gazdasági társaság eleshet a finanszírozás és a piaci manőverezés néhány fontos elemétől. Jelesül nem tud a tőzsdére menni, így részvények kibocsátásából nem tehet szert friss tőkére, és a tulajdonukat adásvétel kapcsán szerző további tulajdonosok nem tekinthetik igazán likvidnek részesedésüket, attól ugyanis a tőkepiacon nem tudnak könnyen megválni. Korlátozódhat továbbá a fúziók és felvásárlások lehetősége is. A globalizáció és a piaci verseny kiszélesedése közepette a társaságok közötti együttműködés ilyenformán történő megpecsételése is egyre nagyobb jelentőséggel bírhat. A többségi és kötött alapítványi tulajdon mellett részesedés ugyan vehető, de el nem adható és más vagyonrészre sem cserélhető. Célszerű tehát a közvetett, azaz egy holdingon keresztüli tulajdonlás. Ez ugyan rugalmasabb forma, de nem képes olyan mértékben biztosítani a cég és a márkanév állandóságát, mint ahogy azt az alapító-örökhagyók általában elvárják. Az alapítványi modell németországi elterjedéséhez az is sokban hozzájárult, hogy ott a vállalatok a külső finanszírozást jellemzően a szoros banki kapcsolatok által biztosítják, és nem közvetlenül a tőkepiaccal állnak kapcsolatban, mint az amerikai cégek.
A német adójog kifejezetten pártolja tehát a vállalatok által létrehozott közhasznú alapítványokat. Egy évente félmillió eurós bevétellel kalkuláló német vállalat például ha egymillió eurós vagyonú, kizárólag közhasznú feladatokat ellátó alapítványt akar létrehozni, akkor az adomány 79 százalékát költségként számolhatja el. Sajátos helyzet az ipari alapítványok esete, ahol a cég osztalék formájában fizeti éves hozzájárulását. Ilyen esetben az alapítvány ugyan tulajdonos, de szintén megilletheti az osztalékadó alóli mentesség. A magyar adójogszabályok a közhasznú alapítványi befizetést szintén jelentősen segítik, az alapítványok cégek általi létrehozását azonban arányában kisebb kedvezmények illetik meg.
Az alapítványi érdekeltségként működő profitérdekelt gazdasági társaságok modellje társadalompolitikai és marketingszempontból is figyelemre méltó. Minden bizonnyal kedvezőbben fogadja a nagyközönség egy olyan cég termékeit, amelyről köztudott, hogy a megtermelt nyereség jelentős részének felhasználásával közcélok megvalósítására van kötelezve. Hasonlóan kedvező képet festhet a cég saját munkavállalói számára is, hiszen ez esetben nem a befektetői és munkavállalói érdekek sokat emlegetett ellentétéről van szó. A rendszer bemutatható az egyén közhasznú feladatok megvalósulása érdekében tett lépéseiként. A modellt igen széles körben alkalmazó Németországban már olyan felvetések is napvilágot láttak, vajon helyes-e, hogy az állami jövedelem-újraelosztás ilyen komoly mértékben a magánszféra kezében marad. Évente eurómilliárdok beszedésétől (és az állami prioritásoknak megfelelő felosztásáról) mond le a kormányzat az adókedvezmények formájában. Az alapítványoknál így megmaradó összegek konkrét felhasználásáról tehát egy szűk kuratórium a maga alapszabálya alapján dönt, ami nem feltétlen igazodik a társadalmilag legindokoltabb teendőkhöz.
