Városok alulnézetből
Számtalanszor hallottam barátainkat, ismerőseinket panaszkodni, azért nem mennek a Balatonra nyaralni, mert ott a vendéglátóipar már a német turistákra szakosodott és a hazai vendégeket, ha ímmel-ámmal ki is szolgálják, teljesen általánossá vált, hogy ahol tudják, megvágják. Bizton állíthatom, hogy ez nem magyar specialitás: mindenhol gyarló az ember. Egy párizsi sétánk után betértünk egy kis kávézóba a Montmartre tövében, és legnagyobb megdöbbenésemre, annyira palimadárnak néztek bennünket, hogy azt hitték, a két kávé mellett számlázott, bár soha nem rendelt croissant és szendvicset nem vesszük észre a számlán. Ezt ugyan személyes sértésnek vettem, de nem hagytam, hogy elvegyék a kedvem a vasárnapi ebéd utáni kávézás élvezetétől.
Ezért amikor Hágában jártam, nem hagyhattam ki, hogy a magyarra fordítva "Csináld magadnak" névre hallgató, kívülről nagyon kellemesnek tűnő vendéglátó-ipari egységbe be ne térjek. Eme ausztrál tulajdonú láncolat koncepciója nagyon megnyerte tetszésemet, miszerint itt mindenki maga állíthatja össze a szendvicsét, csavarhatja a narancslevét, pörkölheti a kávéját, pakolhatja össze a salátáját, azaz nem más, mint egy jól felszerelt konyha a belváros közepén friss újságokkal, magazinokkal és kellemes emberekkel. Vajon mivel lehet ezt az idillt megtörni? A dohányfüsttel. Pedig azt hittem, hogy uniós szabvány - a Magyarországon már bevett gyakorlat - a dohányzó és nemdohányzó részek elkülönítése.
Ám még a füst sem vette el a kedvem a világlátástól, ezért a következő hónapban Budapestről szerettem volna szállást intézni Rómában.
Az interneten találtam is 5-6, a leírás alapján szimpatikus szállodát, amelyekben szobát azonban csak telefonon lehetett lefoglalni.
Az ötös lista igen hamar egyre zsugorodott: három recepciós egyetlen szót nem beszélt angolul, a negyedik szálloda pedig márciusra való tekintettel még nem várta tárt karokkal a vendégeket. Nyelvi nehézségeink tovább folytatódtak a repülőtéren, az éttermekben, a turistalátványosságokra való jegyvásárláskor. Egyszóval nincs okunk nyelvtudásunk hiánya miatt szégyenkezni.
Jómagam a nyaralás tervezésekor fejlődő országokat nem veszek számba, mert tudom, menynyire elszomorít a reménytelen szegénység minden jele. Ám még a fejlett nyugat-európai országokban is tapasztalható ilyen. A többi főváros sem kezeli sikeresebben ezt a kérdést, a legtöbb nevezetes templomba szinte alig lehet bejutni a teljesen üzletszerűen "működő" koldusoktól.
A másik ilyen érzékeny pontom a drog. Azt már természetesnek veszem, hogy Hollandiában a villamosok hátsó részében a fiatalok esténként rendszeresen füveznek, de Hollandia ilyen téren egy más világ. Így Norvégiában szinte sokként ért, hogy egy belvárosi, frekventált, ápolt parkban fényes nappal egy padon (gyerekek közelében) egy drogos éppen egy injekciós tűn keresztül juttatta magába az aznapi betevőjét. Szerencsére ez még nálunk, a híres-hírhedt VIII. kerületben is ritkaságszámba menne, ezért szerencsére még nem is kellett felkészülnünk a professzionális "védekezésre". Ezért nem kellett még kékes fénnyel megvilágítani a legtöbb közterületi, illetve gyorsétkezdebeli mosdót, mert ennél a fénynél kevésbé látják a vénájukat, és így nem fogják ott belőni magukat.
Munkámból adódóan elkerülhetetlenné vált, hogy a mobiltársadalom népes táborát szaporítsam. Rugalmas vagyok: a mobiletikettet be nem tartók is csak minimálisan zavarnak, de amit a Vatikánban nemrég átéltem! 11.59 - a Szent Péter tér csordultig emberekkel, moccanni sem lehet, mindenki duruzsol, várja a pápát. 12.00 - Őszentsége megjelenik rezidenciájának ablakában; néma csönd fogadja. A többezres tömeg szinte lélegzetét is visszafogta. E meghitt pillanatban egy spanyol ajkú kamasz lány felhívta a barátját mobilon, akivel lelkes beszélgetésbe kezdett. Néhány jó szándékú, döbbent arcú társunk intelligensen próbálta a hölgy tudtára adni, hogy talán ezt most nem kéne, de sajnos nem értett a nonverbális eszközökből. Nagyon büszke voltam arra, hogy én azon nemzet tagja vagyok, aki méltóságteljesen és alázattal lengette a zászlaját, akármilyen kicsi nép is legyen.
Némi érzelgős kitérő után azonban térjünk vissza az eredeti gondolathoz: szerintem miért nem rosszabb nekünk Budapesten élni, mint bármely más európai világvárosban. Számos írást olvastam a metróvita kapcsán. Számomra kétségtelen a negyedik metróvonal szükségessége. Tény, a legtöbb általam ismert főváros nagyon jól szervezett, professzionális földalatti tömegközlekedési hálózattal rendelkezik, de persze ebben is vannak kivételek. Ilyen Athén és Róma, melyek mind nagyobb lélekszámúak, mint a mi fővárosunk, mégis csupán 2 metróvonaluk van, és így a zsúfoltság mellett a szmogszint emelkedésével is kellemetlenebbé teszi az urbanizált létet.
Ugyanide sorolható a szemét kérdése is. Az előbb említett egyik dél-európai városban szinte lépni sem lehetett a fekete szemeteszsákoktól, még a mi Váci utcánknak számító utcát is teljesen ellepték ezek. Mindkét várost megszállták a kóbor háziállatok; a kutyaürülék-probléma a VI. kerületben ehhez képest elenyésző.
Számos további területet fel lehetne hozni (kezdve a csatornaeldugulási problémákkal kapcsolatos higiéniával, az üres üvegek visszaállítási mizériumáig), demonstrálandó: hány területen állunk jobban más európai uniós tagállamoknál.
A fentiekből is következik: nincs okunk szégyenkezni, emelt fővel léphetünk be az új klubba. Gyerekkorom óta emlékszem a megállapításra: mi magyarok nagyon pesszimisták vagyunk, sosem tartjuk elég jónak, amink van, a szomszéd fűje mindig zöldebb. Pedig bizton állíthatom: nekünk is van legalább annyi mindenünk, amire büszkék lehetünk, mint bármelyik európai uniós tagállamnak.
