Európában terjeszkedik a családi vállalkozás

>> A Roland sztorija egy klasszikus magyar családi vállalkozás története. Mi adta a lökést az induláshoz?



- A műszaki egyetem mellett kezdtem el dolgozni. Külkereskedő szüleim Németországban éltek, és én úgy éreztem, képes vagyok arra, hogy önfenntartó legyek. A nyolcvanas években szokásos, mai szemmel nézve megmosolyogtató kis üzletekkel kezdtem, mígnem édesapám kitalálta, hogy gyártsunk nyakkendőt. Azt sem tudtam, hogy milyen anyagra van szükség, ki varrja meg, és kinek adjuk el. Édesapám sem tudta, de azt mondta, hogy majd kitaláljuk, és Németországban fellelte azt az alapanyaggyártót, aki a mai napig a legnagyobb beszállítónk. Az első nyakkendőt - édesapám egyik szétszedett nyakkendőjére hagyatkozva - nagymamám, aki varrónő volt, készítette el.



>> Hogyan szervezték meg az érté-kesítést?



- Akkoriban, 87 körül kizárólag a Módi foglalkozott nyakkendő-forgalmazással. A korabeli szokásoknak megfelelően a német cégtől ők vették meg az alapanyagot, és mi gyártottuk le a nyakkendőt. Ha jól emlékszem, 30 forintot kaptunk darabjáért, de így is maradt néhány forint hasznunk, amivel az akkori fizetésekhez képest elég jól kerestünk. Egyetemistaként például fenn tudtam tartani egy kocsit, amit sajnos még a professzorok közül sem mindenki tehetett meg. De már akkor is nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a nyereséget visszaforgassam. Gmk-t alakítottunk, ebből lett kft., majd rt. Egyenletesen fejlődött a vállalkozás, de mivel nem voltak hozzá ismereteim és kapcsolataim, nem vettünk fel e-hitelt, és a privatizációban sem vettünk részt.



>> Azóta bővült a profil is.



- A kezdetektől megszállottan hiszek a növekedésben. Ha pedig elérkezünk egy határhoz, újabb üzletágat nyitunk. Amikor azt tapasztaltuk, hogy több nyakkendőt már nem lehetett eladni - ma már idehaza 60 százalékos a piaci részesedésünk -, elkezdtünk öltönyt készíteni. Úgy vágtam bele, ahogy annak idején a nyakkendőgyártást kezdtem: még az alapfogalmakkal sem voltam tisztában. De biztos voltam abban, hogy lépni kell, és hogy jó irányban haladok. Elkezdtük összegyűjteni a szükséges tudnivalókat, és kerestünk egy gyártót, aki hajlandó bérmunkában elkészíteni az öltönyöket. Szerencsére már az első öt mintát azonnal meg akarták venni a partnerek. Ma már évente - a vonalvezetést, az alapanyagot tekintve - legalább ötszáz új öltönymodellel jelentkezünk a piacon.



>> Mikor érezte úgy, hogy a vállal-kozás már jelentős erőt képvisel?



- Az első perctől nagyon komolyan vettem azt, amit csinálok. Induláskor édesapámtól kaptam százezer forintot két részletben: majdnem a fele elment a bérleti díjra, a maradékból pedig berendeztem az üzletet. De számomra akkor és most is nagyon fontos dolog a cégem. Első segítségem a feleségem volt. Ő akkor végezte el a Külkereskedelmi Főiskolát, de mivel még nem volt annyi jövedelmünk, a főállása mellett intézte az ügyeinket. Később az egyik egyetemi társamat kértem meg arra, hogy segítsen hozni-vinni a nyakkendőket. Utána egy gimnáziumi társamat kértem meg, aki ügynökként kezdte, és ma már ő a közvetve 600 embert foglalkoztató Roland Divatház Rt. vezetője.



>> Ugyanakkor érdekes, hogy ezen a telephelyen, a másik épületben az ön édesapjának cége, az inggyártással foglalkozó King található. Miért nem együtt viszik a vállalkozást?



- Édesapám mindig az önállóság híve volt, ezért abban támogatott, hogy magam építsek fel egy sikeres céget. Őt az inggyártás érdekelte, és azon a területen került a legjobbak közé. Számomra azonban nagy örömöt okozott azzal, hogy elvállalta a Roland Divatház Rt. elnöki tisztét. A családi jelleget erősíti az is, hogy a húgom is a cégnél dolgozik.



>> Miként alakult ki a Roland cégcsoport?



- Az európai uniós csatlakozást előrevetítve következetesen törekedtem arra, hogy a biztonságos túlélőméret fölé kerüljünk. Valószínűleg senki sem tudja megmondani, hogy hol húzódik a határ, de azt gondolom, hogy a Roland már a túlélőméret fölé került. Ezt szolgálta a hazai mellett a kelet-európai terjeszkedés is. Csehországi, szlovákiai, romániai, bulgáriai és oroszországi kereskedelmi vállalkozásaink folyamatosan növekvő forgalommal járulnak hozzá a cégcsoport erősödéséhez. A növekedéshez először az adott motivációt, hogy láttam: hiába dolgozunk jól és sokat, nem tudunk továbblépni. Ugyanakkor régóta éreztem, hogy cégeket kell vásárolnunk. Először a "nyakkendős" konkurenciát akartam megvenni, de ez nem sikerült. Pedig azóta egy kivételével mindegyik cég tönkrement, vagy teljesen a perifériára szorult.



>> Egy szakember úgy fogalmazott, hogy a magyar tulajdonosok inkább csődbe mennek, de nem akarják eladni a cégüket.



- Pontosan így van. Kivétel azért volt: így vettük meg a Kaposvári Ruhagyárat. Az akkori Fotex vezérigazgatója hívta fel édesapámat, hogy érdekli-e a gyár. Azt válaszolta, hogy nem, de megkérdezi a fiát. Komoly tárgyalások után végül nyélbe ütöttük az üzletet. Nem is a vételár volt magas, hanem a hitelállomány, amelyet mára már visszafizettünk. Az igazi áttörést azonban az első nagy üzlet hozta, ami úgy indult, hogy a legnagyobb konkurensünk egyik tulajdonosa szólt, ki akar szállni az üzletből. Így került a Rolandhoz a McGill, amely összességében kisebb cég volt, de a konfekció-üzletágban nagyobb piaci részesedéssel rendelkezett, mint mi.



>> Melyik cégvásárlást sorolja még a fordulópontok közé?



- A Boss és vele a Max Mara franchise-üzlet megvételét. Akkor már rendelkeztünk nagykereskedelmi üzletággal, így meg voltam győződve arról, hogy a kiskereskedelem ettől csak a nagyságrendben különbözhet. A korábbi tulajdonosok, Haris Györgyék tisztességesek voltak: csak fokozatosan szálltak ki a cégből, és közben megtanították nekem a különbségeket. Például a nyakkendő-értékesítésben azóta olyan, saját értékesítési - árazási és prezentációs - szisztémát vezettünk be, amelynek segítségével a saját hálózatunkban egy év alatt ötven százalékkal növeltük az eladásainkat. A kis- és a nagykereskedelmi rendszer összeillesztése így is majdnem három évet vett igénybe. Igaz, az Aranykéz utcai Boss-üzletünk a közelmúltban, a kiszolgálás minőségét tekintve, a márka mintegy 400 egységből álló világhálózatában elnyerte a "hónap üzlete" címet. A felvásárlás egyben azt jelentette, hogy a kiskereskedelem területén is megvetettük a lábunkat. Ma már 20 egységgel rendelkezünk, és a franchise-boltok is sorban nyílnak.



>> Hogyan gyarapodtak tovább?



- A sikersztorik közé tartozott a Chevignon márkaképviselet megszerzése, amit egy kisebb csalódás, az Aramis cégcsoport megvásárlása követett. A problémát az okozta, hogy a nehéz gazdasági helyzetben lévő, húsz bolttal rendelkező, három lábon álló cégcsoport egyik üzletágát már nem lehetett megmenteni az időközben elindult felszámolástól. Olyan volt ez, mint amikor a háromlábú széknek kirúgják az egyik lábát. Pedig a konfekció a húsnál is romlandóbb áru.



>> Nyilván van ebben némi túlzás, de egyáltalán, miért nevezi romlandónak a konfekciót?



- Mert divatérzékeny, és nem lehet sokáig tárolni. Például egyszerűen tönkremegy, ha nem megfelelő tárolási feltételek mellett lógatják az árut. Csak akkor marad eladható, ha a megfelelő hőmérsékleten, sűrűségben és páratartalom mellett, olykor átvasalva és átvállfázva tárolják.



>> Milyen cégtulajdonosi elveket vall?

- Bizalom, tapasztalat: ezek a legfontosabbak elvek a számomra. Kiegészítve azzal, hogy mindig legyünk képesek a hibák felismerésére és a szükséges változtatásra. Különösen a cégvásárlások okoztak nagy feszültséget, mivel ezek - a Boss kivételével - mind rossz helyzetben voltak. Az idegi feszültséget ilyenkor fokozza, hogy nagyon gyorsan kell lépni. Be kell olvasztani az új tevékenységet az anyacégbe, és meg kell értetni az emberekkel, hogy változtatniuk kell a korábbi munkastílusukon. Természetesen az elbocsátás is mindig benne van a pakliban, de mi hagyományosan arra törekedtünk, hogy minél kevesebb állást szüntessünk meg. Mivel én a Roland-receptet ismerem, és ez be is vált, rendre arra törekedtem, hogy minden új szerzeménynél ezt honosítsam meg. Ennek is köszönhető, hogy ma az egész csoporton belül egységes szemlélet uralkodik.



>> Kemény vezető?



- Inkább következetes. Olyan, aki mindenkinek azonnal elmondja a véleményét. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy kevés volt feszültség a cégen belül, miközben ma már egy nagy létszámú törzsgárdával dolgozhatok együtt. Mára a döntés-előkészítés rendszere is megváltozott: korábban egymagam találtam ki az ötleteket, ma már a menedzsmentet is bevonom ebbe a munkába.



>> Sokan nagyon bátornak tarthatják azért, hogy Budapesten hozta létre az első bázist, miközben a konfekcióiparban egyre inkább a távol-keleti gyártás kerül előtérbe.



- Amikor indultunk, egészen más állapotok voltak: a magyar munkaerő akkor még kifejezetten olcsónak számított. A helyzet azóta lényegesen megváltozott, így Budapesten már mi is csak nyakkendőgyártással foglalkozunk. Igaz, ezen a területen is 10-15 százalékkal drágábbak vagyunk, mint a távol-keletiek, de a minőség ennél többszörösen jobb. Az egykori Május 1. Ruhagyár telephelyén álló 2000 négyzetméteres ingatlanért 1991-ben egymillió márkát fizettünk úgy, hogy a tőkeapporttal beszálló német partnerünk részesedését mára kivásároltuk. Ingatlanvagyonunk nagyobb része azóta Kaposváron található. Az ottani gyárunk kettős feladatot lát el. Mivel az önköltség viszonylag magas, a nyugati bérmunka mellett Kaposváron készülnek a legjobb minőséget képviselő, Roland márkanéven megjelenő öltönyök is. Ugyanakkor a gazdaságosság szempontjai minket is arra kényszerítenek, hogy termelésünk egy részét a nálunk olcsóbb helyre vigyük. De nem megyünk a Távol-Keletig: a szomszédos országokban találtuk meg azokat a partnereket, akik a mi szakembereink felügyelete mellett tökéletes minőséget képesek előállítani.



>> Mitől tartja különlegesnek a budapesti nyakkendőgyárat?



- Ez az egyik legnagyobb büszkeségem: amellett, hogy a legnagyobb a régióban, egész Európában a legmodernebbnek számít. A tudásunk is ritkaságszámba megy, hiszen beszállítóként a legjobbaktól tanulhattunk. A németektől a nagy tételű és precíz gyártást, az olaszoktól a kézzel varrott nyakkendők elkészítését, a hollandoktól a tökéletes szervezést.



>> Szavaiból az derült ki, hogy so-hasem várt állami segítségre. Mindezek mellett mi a véleménye a kormányzat és a könnyűipar viszonyáról?



- A régmúltat nem ismerem, de az tény, hogy 1990-ig visszamenőleg, sajnos egyik kormány sem törődött a könnyűipar gondjaival. Nem véletlen, hogy először az alapanyaggyártás ment tönkre, azután a nagy múltú konfekcionálógyárak zártak be. A forint erősödése, a minimálbérek felemelése - amelynek szükségességét nem vitatom -, a pályázatok hiánya az utolsó korty levegőt is elszívta a cégektől. Pedig a könnyűiparban nagyon sok jól képzett szakember dolgozik. Főként olyanok, akik tisztességes életet teremtettek a családjuknak, másutt viszont nem találnak munkát maguknak. Szerintem a nagy hagyományokkal rendelkező könnyűiparnak még ma is lenne létalapja Magyarországon.