Megvalósult plasztikus álmok
A szobrászat napjaink kitartó tárlatlátogatóinak leggyakrabban a reneszánsz és a barokk zseniális géniuszait, más esetekben a szocialista realizmus jellegzetes köztéri alkotásait juttathatja eszébe. Az utóbbi egy évtizedben ugyanis a múzeumokban, galériákban szinte alig láthatók szobrászati kiállítások, helyüket leggyakrabban az úgynevezett installációk foglalták el. A "kimerült", sokak által már eltemetett plasztika műfaja azonban a legutóbbi években új erőre kapott a hazai művészetben, ennek legreprezentatívabb példája a Kis Varsó csoport két tagjának (Havas Bálint és Gálig András) szereplése a Velencei Biennále magyar pavilonjában.
A Műcsarnokban látható, Plastica Dreams című kiállítás szervezői is erre a jelenségre figyeltek föl, amikor majdnem 60 alkotó részvételével belefogtak a most látható, nagyszabású tárlat rendezésébe. Az impozáns épület főhajójában elhelyezett, több mint 100 művet felsorakoztató kiállítás ugyanis a műfaj megújulásáról, a fiatal művészek felől érkező friss impulzusokról számol be. Az elmúlt évtized derekától megjelenő új művésznemzedék ugyanis kevésbé látszik kötődni az avantgárd normáihoz és előképeihez. Az új technikai médiumok, az anyagok érzéki tulajdonságainak előtérbe helyezése és nem utolsósorban a - klasszikus szobrászat történetét végigkísérő pátoszt, valamint az installatív műfajokat jellemző "sótlanságot" felváltó - humor közérthető nyelvezetet eredményez számukra.
A kiállítók ugyanakkor elvégzik azt a feladatot is, hogy itthon újraértékeljék a klasszikus értelemben vett plasztika fogalmát. Változatos az anyaghasználatuk, közvetlenek a témafelvetéseik, korunk új kihívásaira keresik a választ, miközben jelentősen bővítik a korábban korlátozott eszköztárral dolgozó műfaj lehetőségeit. A jól kitapintható folyamat egyben része a kortárs művészetünk és a szélesebb közönség között zajló nyitási folyamatnak is, amely immáron sokak által üdvözölt sajátossága művészeti közéletünknek.
