Megújuló acélkapacitások

Még a befolyásos helyi szakszervezetek jóváhagyására vár, hogy az indiai-brit LNM holding tulajdonába kerülhessen a PHS lengyel acélóriás. A vevő a hírek szerint több mint egymilliárd dollárt fizet a társaságért, amelynek megkapja adósságait is, vállalja felújítását és azokat a szociális kiadásokat, amiket a tervezett korszerűsítés során feleslegessé váló dolgozók támogatása tesz szükségessé. Súlya lesz a szakszervezetek szavának a Dunaferr eladása során is. Mint beszámoltunk, az ÁPV Rt. vezetése tegnapelőtt állapodott meg (VG, 2003. október 7., 11. oldal) az érdekképviseletek illetékeseivel arról, hogy milyen betekintést, beleszólást kapnak a privatizáció folyamatába.

Az LNM-hez hasonló nyugat-európai acélóriások - mint az Arcelor és a Corus - komoly időt áldoztak arra, hogy felmérjék, érdemes-e beszállniuk a volt szocialista országokban folyó privatizációba, ám csak két, nem európai gyökerű óriás, az amerikai US Steel és az Ázsiából indult LNM érdeklődése tartott ki - mutat rá a Financial Times. Ismert, hogy az utóbbi már megszerezte a legnagyobb csehországi acélgyárat, a Nova Hutot, és övé a Sidex romániai acélóriás is. A US Steelé Szlovákiában a Kassai Vasmű és Szerbiában a Szartid. Mint lapunknak nemrég az LNM szóvivője megerősítette, cége pályázni kíván az év végéig eladandó Dunaferr-re is, ám a US Steel pályázati szándéka kapcsán bizonytalanabbak a hírek.

Az uniós csatlakozási megállapodás szerint az új tagorszá-

gokban korszerűsíteni kell az iparvállalatokat és minimalizálni azok támogatását. A privatizáció ezért kulcsfontosságú a megújuláshoz szükséges tőkebevonás és annak érdekében, hogy átláthatóbbá váljon a cégek és az állam kapcsolata.

A csatlakozó országok együtt évi 14 millió tonnányi acéltermelő kapacitással toldják meg az EU mostani, 138 millió tonnáját. Jelentőségük azonban jóval nagyobb annál, mint ami a fenti két szám összevetéséből adódik - mutat rá a brit lap -, mert olyan területeken működnek, ahol az ipari termelés nő, s ahová éppen nyugat-európai társaságok is áttelepítik (például autógyártó) üzemeiket.

Így viszont attól tarthatnak a nyugati acélgyártók, hogy vevőik is keletre tartanak. Egyelőre azonban még versenyelőnyük van a jó minőségű, főleg a járműiparban használt lemezek gyártásában. Mindannyiuknak erősödő versenyt támasztanak az ukrajnai és az oroszországi gyártók. Utóbbiak közül Christopher Beauman, az EBRD főtanácsadója a Szeversztalt, a Magnitogorszkot és a Novolipetszket emelte ki, mint olcsó érccel dolgozó és olcsó munkaerőt foglalkoztató, erős gyártókat.

Az orosz és az ukrán acél értékesítését egyelőre kvóták nehezítik az EU-ban, ugyanakkor egyes ázsiai országok - mindekelőtt Kína - szinte minden mennyiségben vevők az acélra. (Persze harmadik országokon keresztüli exportra most is módjuk van.) Az orosz és az ukrán acél áramlásának mozgását még nehezebb lesz lassítani, ha a két ország tagja lesz a Kereskedelmi Világszervezetnek. Christopher Beauman szerint a közép-európai acélgyártók középtávon elakadhatnak. Nincsenek ugyanis olyan közel a nagy felhasználókhoz, mint a nyugat-európaiak, és nem tudnak olyan olcsón termelni sem, mint az oroszok.