Művészet & érték
Gyerekkoromból, sőt talán csecsemőkoromból ismerős kép ez. Apám, Mácsai István műtermében reprodukciók lógtak a falon, néhány Dürer-rézkarc, egy Picasso-fej, illetve -száj, és a Bábel tornya is. Ezek amolyan "ősképek" nekem, sajátok. Amikor tízéves koromban először láttam a bécsi Kunsthistorisches Museumban, úgy éreztem, ez túl nagy, meg más a színe: idegen volt. Persze a reprodukció volt hitvány, de mégis.
A Bábel tornya tényleg kimeríthetetlen. Egyszerre ábrázoló, mesélő, mindenkinek nyitott - és titokzatos, rejtőzködő, beavatottaknak megszólaló kép ez. Bármikor nézem, mindig akad valami, amire nem gondoltam korábban. Az ősi forma, a zikkurat, gigászi spirálban kúszik fölfelé. A kép bal oldalán jól lehet látni a város falait, amelyek Babilonban, azaz a mai Irakban találhatók. Rettentő széles falak, állítólag négy szekér fért el egymás mellett rajtuk. Talán az óriási zikkurat romjai is ott vannak - ha le nem bombázták, szét nem hordták őket.
Brueghel Antwerpenben élt, a reneszánsz kor egyik legélénkebben fejlődő városában, amely nemzetközi, "globalizált" város volt már akkor. Ő maga az Antwerpeni humanisták elnevezésű filozofáló szellemi társaság tagja volt. Így nem csoda, hogy miközben történeteket mesél el, és minden részlet tisztán tapintható és kiélvezhető, magas szempontok vannak az egészben. Aprólékos pepecselés és nagyvonalú elemelkedés egyszerre. Mint mondjuk Fellini a filmen. Egyszerre realista és absztrakt, ez a gesztus ma is meglepően érvényes.
Az építkezés szellemi atyja Nimród király, aki kiadja a parancsot, hogy menjünk fel az istenekhez. Úgy tartják számon, hogy ez a torony a gőg jelképe, emiatt zavarja össze a jóisten az emberek nyelvét. Már az is kérdés, hogy a király meglátni vagy meghívni vágyott-e az Istent. Mindenesetre nem sikerült neki. Brueghel visszatérő trükkje, hogy elrejti azt, ami fontos. Lásd az Ikarosz zuhanása című képét, ahol a címadó motívum csak egy loccsanás a kép jobb alsó sarkában. Ezzel olyasmit mond, hogy nem vesszük észre a lényeget, amikor benne vagyunk valamiben, nem tudunk a jelenségek felszíne, a horizontja fölé emelkedni. A Bábel tornyán is a szélén van a király, kint, a kép bal alsó sarkában, várható, hogy van ott valami lényeges. Nos, azok környezetében látjuk, a kőfejtők között, akik a legkeményebb fizikai munkát végzik azért, hogy az ő álma megvalósuljon. Érdemes nézegetni a tekinteteket, ki hova néz. Ki mit akar? Ez a festő véleménye a hatalomról, és nem túl hízelgő. Ám a kép valódi főszereplőjét egyáltalán nem lehet látni. Az ugyanis a torony összeomlása.
Mi tudjuk, hogy ez el fog pusztulni, le fog omlani. Ez a tudás belerezeg a szemlélésbe, átdramatizálja. Csak zárójelben: nem tudnám eldönteni, ez egy épülő vagy pusztuló torony-e?
Aki nem tud semmit a babiloni történésekről, annak is tökéletesen közvetíti a lelki tartalmat. Többször megfigyeltem színházi esteken, hogy ha nem ismeri valaki a témát, a jó előadás akkor is érthető. Ehhez a képhez se kell műveltnek lenni. Bárki ránéz, érzi a veszélyt. Kinek lenne kedve fölmenni rá? Az ember a rossz éjszakáin szokott álmában ilyen helyeken bolyongani. Ez a torony a téves akarás gigantikus példája. Van benne valami mélyen ízléstelen. Látunk a képen egy szép, élhető kis várost, és ott pöffeszkedik mellette ez az istentelen kőtorta! Az egész táblakép kompozícióját szétfeszíti, recseg a keret, akkora a nyomása. Ebben sok minden benne van, a XX. századi Moszkva, Berlin, New York? Ez a kép az emberi hülyeség lenyomata.
Nagyon szeretem a festmény bal oldalán lévő kisvárost. Ha jól megnézzük ezt a részletet, azt látjuk, hogy ez a kékes németalföldi várossűrű megelőlegezi a jóval későbbi kubizmust és az impresszionizmust, Cézanne, sőt: Klee afrikai házai is eszünkbe jutnak. Szóval, hoszszan nézegethetjük a részleteket, az egészet, megcsodálhatjuk a kidolgozottságát, az eleven figuráit, az anekdotikusságát, s töprenghetünk rajta mint filozófiai művön, és érzékelhetjük a művészet gyönyörű egymásba hatását és folyamatosságát. Ráadásul Brueghel nem heroizál. Sőt: inkább ironikus. Az egész műben van valami megértés. Nagyon szeretem, amikor hat a pirula, de az úgy van beadva, hogy nem fáj. Sőt: aki beadja a pirulát, az nem élvezi, hogy fájdalmat okoz, hanem inkább el akarja kerülni azt, hogy fájjon. De eléri, hogy az mégis hasson.
