Kinek állnak a hazai pályák?
A magyar versenysport infrastrukturális helyzete katasztrofális. Időnként maguknak az öszszecsapásoknak a megrendezése is nehézséget jelent, a nézők kiszolgálása pedig gyakran még az alapellátásra sem szorítkozik.
A napokban bejelentett központi állami szerepvállalás megszüntetése az említett problémák sokaságából adódóan csak a jéghegy csúcsa. A GYISM által tulajdonolt és üzemeltetett sportingatlanok veszteségeinek radikális csökkentése, a bérleti szerződések felülvizsgálata és az ingatlanok értékesítési szándéka komoly ágazati probléma. Az FTC-, Honvéd-, Vasas-, MTK- és UTE-stadion előző évi veszteségei
(70, 65, 60, 50, 19 millió forint) "csak" egy kis hányadát teszik ki a Sportfolió Kht. évi több mint 3 milliárd forintos veszteségének.
Noha a józan gazdálkodás igényét jelzi az állam kivonulása - az említett ingatlanok működtetésébe ölt, és nem beruházásba, fejlesztésbe fektetett milliók befagyasztása -, ez a tény önmagában még rövid távon sem értelmezhető érdemi megoldásnak.
A jelenlegi sportingatlani tulajdonviszonyokat tekintve egyértelmű a központi állami, valamint az önkormányzati jelenlét. Ez a tény pedig felveti a városi közösségek érdekeinek megfogalmazását, amennyiben közpénzek áramlanak a versenysport infrastrukturális egységeibe. Választ kell adni arra, hogy a sport társadalmi beágyazottsága (a magyarok szeretik a sportot, és igénylik a magyar sportsikereket) elegendő indítékot szolgáltat-e a közpénzek sportingatlanokba való invesztálásába. Az ugyanis közösségi kérdés, hogy a beruházásban részt vevő önkormányzat által közösen/önállóan tulajdonolt csarnok, stadion bizonyos egységeit a nagyközönség is rendszeresen használhatja-e (fitneszterem, szauna, egyéb sportcélú termek). A kiegészítő funkciójú létesítményeket, mint például az éttermek, konferenciaterem, szálloda, olyan minőségben kell megépíteni, hogy önálló szolgáltatással jelentkezhessenek a piacon.
A Budapesten "működő" labdajátékok (már alig létező) csapatainak helyzete csak koncepcionálisan megoldható problémahalmaz. Tény: a fővárosban (1,7 millió fő) megcsappant a labdajátékok csapatainak a száma (18), a vízilabdát kivéve a hangsúly a vidéki bázisokra tevődött át. A legnagyobb infrastrukturális beruházásokat és fenntartási költségeket igénylő labdarúgó-stadionok pedig egyre kevesebb nézőt kell hogy befogadjanak. A GYISM által bejelentett tulajdonviszony-rendezési szándék, a költségek és veszteségek radikális csökkentése felveti azt a kérdést is, vajon elegendő lenne-e néhány központi stadion a csapatok versenyzési lehetőségének biztosítására. Európai példa mindkét megoldásra - a jelenlegi egy csapat/egy stadion, illetve az elképzelt, több csapat/egy stadion - bemutatható. Ám a táblázatban jelzett lakos/ülőhely mutató nem teszi le egyik elképzelés mellett sem a voksot. Ráadásul a legtöbb említett esetben kifejezetten lojális szurkolótáborok buzdítják a csapatokat. Így még ez a szempont sem tud iránymutatást adni a közös stadionban rendezett mérkőzések esetén a magyar szurkolótáborok várható lelki traumájáról.
A példák viszont mindenképpen jelzik, hogy a versenysport infrastrukturális helyzete csak koncepcionális alapon orvosolható. Az üzemeltetést finanszírozó állami költekezés megszüntetése józan gazdálkodási igényt jelez, de semmiképpen nem ad választ arra, hogy a versenysportnak milyen helye, szerepe van az egyes közösségek - és így az önkormányzati finanszírozás - életében.
