A fogyasztó dönthet a palackháborúban

z Nem közelednek az álláspontok az újratölthető italcsomagolások ügyében az ipar és a környezetvédelmi tárca (KVM) között. Jelenleg folyik egyeztetés, vagy teljesen szünetel a párbeszéd

a felek között?

A magunk részéről igyekeztünk végig korrekt partnerek lenni, más kérdés, hogy a KVM teljesen hajthatatlan a vitás kérdésekben. Legutóbb április közepén volt egy találkozónk a tárca vezetőivel. Itt kikristályosodott, hogy a KVM az újratölthető italcsomagolások preferálása ügyében nem hajlandó kompromisszumra, abban az esetben sem, ha egy vizsgálat kimutatná, hogy elhibázott az erre irányuló koncepció, s a mi álláspontunk teljesen ellentétes a tárcáéval. Nem rajtunk múlik, hogy lesz-e tárgyalás, mi teszünk még kezdeményezéseket.



z Elfogadhatatlan lenne egy újratöltési rendszerrel kiegészíteni a hasznosítást?

Mi nem vagyunk ellenségei az újratöltésnek, csak azt mondjuk, hogy jelenleg nem rendelkezünk elegendő információval egy erre irányuló szabályozás elfogadásához, amely nem is eredményezne érezhető környezeti előnyt. Azt ugyanis alapvetően a piac és a fogyasztó fogja eldönteni, hogy hol van ma helye az újratöltésnek. A KVM készíttetett egy tanulmányt, ám ez is arra világított rá, hogy gyakorlatilag nem lehet akkora többletköltséget ráterhelni az egyutas csomagolású italokra, amely rá tudja venni a fogyasztókat arra, hogy visszavigyék a boltba az üres palackokat. Sajnos a tárca nem hajlandó elfogadni, hogy a történet arról szól, a piac tolerálni tudja-e az újratöltést akkor, amikor a termékek többségénél az egyutas csomagolás a fogyasztó számára kényelmesebb megoldást jelent.



z Évente 3-4 milliárd forinttal növekvő többlettehertől tartanak. Valóban akkora összeg ez, amely érezhető versenyhátrányt okozna a második legnagyobb hazai iparágnak?

A költségvetés szempontjából valóban nem túl nagy az összeg, ám 2010-ig ez már több mint 60 milliárd forintot tenne ki, amely csak néhány iparág szintjén jelenne meg többletteherként. Hamis logikára épül az az érvelés is, hogy a hazai kis- és középvállalkozásoknál nem jelentkeznének hátrányok. A visszaváltási célkitűzések teljesítéséhez ezeknek jelentős többletberuházásokat kellene végrehajtani, miközben nem működik olyan piaci ellenőrzés, amely garantálni tudná, hogy a külföldről behozott áruk után is rendesen fizessék a termékdíjat. A fenntartható fejlődés elvét tartjuk szem előtt, ám a KVM ebből teljesen kiiktatja a versenyképesség szempontját.



z Mi a helyzet a kereskedelemmel?

Személyesen tárgyaltam kereskedőkkel, s valamennyien élesen ellenezték, hogy részükre is kvótákat írjanak elő az újratölthető csomagolású termékekre vonatkozólag, noha a KVM gazdasági kabinet előtt bemutatott előterjesztése szerint ennek kapcsán nem várhatók problémák. A német betétdíj példája azt mutatja, hogy hasonló szabályozásoknál egy egységes országos visszaváltó rendszer felállítása nélkül komoly versenyjogi aggályok merülnek fel, egy ilyen rendszer felállítása pedig olyan drága, ami az egész elképzelés értelmét megkérdőjelezi.



z A KVM koncepciója újra

lehetővé tenné a teljes mentességet a termékdíj alól.

A tárca javaslata 60 százalékos hasznosítás esetén tenné lehetővé a százszázalékos mentességet. Ezzel a gyakorlatban a hasznosítási előírásokat teljesítő vállalatokkal szemben fogalmaznak meg többletkövetelményt az országos hasznosítási célok elérése érdekében, s így valójában azok kapnának burkolt segítséget, akik nem foglalkoznak az újrafeldolgozással. Igazságtalan, hogy jelenleg a hasznosítási előírásokat teljesítő cégeknek is kell termékdíjat fizetni, s hogy a teljes mentességhez a jövőben is olyan hasznosítási szintről kellene gondoskodni, amelyet országosan csak 2012-re kell teljesíteni. Szintén igazságtalan, hogy a befizetett díjak felhasználása átláthatatlan, s a csomagolási termékdíjból származó költségvetési bevétel túlnyomó részét nem más területekre forgatják vissza. Emellett a kötelezettek közel fele továbbra is kibújik a díj fizetése és a hasznosítási kötelezettség alól. Érthetetlen, hogy az újabb terhek helyett miért nem próbáljuk meg a rendszer működését hatékonyabbá tenni.



z Többször kijelentette, hogy megfelelő intézkedések nélkül teljesíthetetlen lesz a Brüsszel felé 2005-re vállalt 50 százalékos hasznosítás a csomagolási hulladékoknál.

A jelenlegi tendenciák ezt fogják eredményezni. Az újratöltés erőltetésével a kormány rossz helyre helyezi a hangsúlyt, hiszen ezzel éves szinten 2010-ben is mindössze 15 ezer tonnával lehetne csökkenteni a hulladékképződést, miközben jövőre országosan 70-80 ezer tonna csomagolási hulladékot kellene a lakosságtól szelektíven összegyűjteni. Jelentős a lemaradás, ezért furcsállom, hogy a KVM nem veszi komolyan a figyelmeztetéseinket. Az államnak pótcselekvések helyett a csomagolási termékdíjbevételt a lakossági szelektív hulladékgyűjtés infrastruktúrájának fejlesztésére kellene fordítani, s a működtetéshez az ipar hajlandó lenne a jelenlegihez képest további forrásokat hozzárendelni.



z Nem gyengíti az érvelésüket, hogy azt viszont ellenzik, hogy a koordinálószerveze-

teknek előírják a hulladék begyűjtésénél mekkora arányt teljesítsenek a lakossági szelektív gyűjtésből?

Nem, mi csak azt ellenezzük, hogy adminisztratív módon irreális, az anyagmérlegek figyelembevétele nélkül megfogalmazott követelményeket határozzanak meg, a fő hangsúlyt a szelektív hulladékgyűjtésre kell helyezni. Az ipar szerepe is itt jelenik meg, a hatékony működtetéshez ugyanis nem elegendő a gyűjtőkonténerek kihelyezése, ugyanilyen fontos a hasznosítást megszervezni, valamint a lakosságot rávenni arra, hogy különválogassák a háztartásukban keletkező hulladékokat. Ehhez a kormányzatra sincs szükség. Az állam, a gyártói felelősség elvét alkalmazva, Nyugat-Európában is az iparra bízta a szervezést, amely koordinálószervezeteket hoz létre ennek érdekében. Ezek az államnál hatékonyabban oldják meg a hulladékhasznosítást, márpedig a vita éppen arról szól, miként lehet a gazdasági szereplők forrásait a legoptimálisabb módon felhasználva elérni tényleges javulást az ország környezeti állapotában.