Kevesebb is elég

Takarékoskodni az energiával is csak nagyban érdemes, amiből akár az is következhetne, hogy a lakossági fogyasztóknak nem igazán éri meg energiatakarékos berendezésekre, világítótestekre költeni. Rövid távon ez így is van, hiszen egy energiatakarékossági szempontból első osztályú hűtőgép ára valószínűleg sohasem térül meg, ha most kizárólag közgazdasági oldalról közelítjük meg ezt a kérdést. Szakemberek szerint még a fejlett gazdaságokban, vagyis a magyarországinál jobb jövedelmi viszonyok között élő fogyasztók is elsősorban a külső alapján választanak mondjuk hűtőszekrényt, mosógépet, az egyéb berendezésekről nem is beszélve. Náluk persze a nagyobb vásárlóerő révén nagyobb esélye van annak a gyártónak, aki az egyéb érvekből kifogyván azzal igyekszik forgalmát növelni, hogy a berendezései kevesebb energiát fogyasztanak, és ezért környezetvédelmi szempontból mindenképp előnyösebbek.

A környezetvédelem értéke kétségtelenül aligha határozható meg. Legalábbis közvetlenül semmiképp. Azzal persze lehetne próbálkozni, hogy kiszámoljuk, menynyibe kerül egy-egy lakossági fogyasztónak a szénbányák rekultivációja, a kőolaj vagy földgáz kitermelésekor keletkező környezeti károk felszámolása. Külön nehézséget jelentene ennek a feladatnak a megoldásakor, hogy az elsődleges energiaforrások és a jelentősebb fogyasztási helyek igen messze esnek egymástól. Elég, ha csak a szibériai vagy észak-afrikai olaj- és földgázmezőkre gondolunk. Általában is igaz, hogy a fejlett, jobban automatizált, klimatizált gazdaságok jellemzően importálni kénytelenek az elsődleges energiaforrásokat. Európában a skandináv országok jelentenek kivételt, amelyek jelentős vízerőművi potenciállal rendelkeznek. A forrásbőség ellenére ezekben az országokban komoly gondot fordítanak az energiatakarékosságra vagy inkább az energiahatékonyság javítására.

Nem spórolnak, hanem takarékoskodnak, másként, ésszerűen használják fel, amilyük van. Az európai országok zömében nem áll rendelkezésre ilyen bőséges saját forrás, ennek ellenére bőven vannak még tartalékok, ami a hatékonyságot illeti. A lakossági, de a nagyfogyasztók körében is kulcskérdés persze, hogy mennyire vannak helyükön az árak. Az olcsó energia ugyanis nem ösztönöz takarékosságra, akár a piaci túlkínálat nyomta le az árakat, akár az állam tartja mesterségesen alacsonyan azokat. Utóbbira jó példával szolgálhat Magyarország a kilencvenes évek második felében. A fogyasztók számára nem érte meg igazán még egy takarékos égőt sem beszerezni, pláne nem ipari méretekben esetleg többmilliós takarékossági beruházásokat indítani.

A piacnyitás bonyodalmai miatt panaszkodó nagyfogyasztókat a már piacon lévők azzal igyekeztek a liberalizáció mellé állítani, hogy már önmagában annak is volt pénzben kifejezhető haszna számukra, hogy áttekintették saját energiafelhasználásukat. Némely cég esetében önmagában ennek is milliós hozadéka volt, nem is beszélve az esetlegesen a szabadpiacon elérhető megtakarításról.

A takarékosság ellátásbiztonsági összefüggéseiről ritkán esik szó. Ahogyan igaz az az állítás, hogy leginkább az az energia környezetkímélő, amit nem használunk fel, az is igaz, hogy a rendszereket - és most már nemcsak a hazairól, hanem az összeurópai rendszerről kell beszélni -, szóval a rendszereket is az az energia veszi legkevésbé igénybe, amit nem fogyasztunk el. Nyaranta pedig, amikor a klimatizálás okán a fejlett uniós országokban a fogyasztási csúcsok verik a télieket, időszakonként minden egyes kilowattóra számíthat.

Hlavay Richárd