Művészet & érték

Edouard Manet A Folies-Bergere bárja című festménye utoljára 1926-ban járt Magyarországon: báró Hatvany Lajos tulajdona volt, aztán a cukorgyáros és jelentős mecénás báró a Sotheby'sen keresztül eladta a képet.

Manet régóta nagyon közel áll hozzám, mert ő az első igazán modernista festő. A modernizmus az 1850-90 közötti időszakban, elsősorban Franciaországban és Angliában hétköznapi realitássá vált. Igaz, miközben Angliában megtörtént az ipar, a közlekedés forradalmasítása, a társadalom konzervatív maradt. Franciaország viszont alapvetően modernizálódott, a francia forradalom likvidálta a feudális társadalmat, végrehajtotta az egyház és az állam szétválasztását, és létrehozott egy merőben új, polgári társadalmat, annak új hierarchiájával. Manet nagyapja is fontos szerepet játszott a francia forradalomban, s modernista morált vitt a családba.

Manet kereskedelmi hajós lett volna, ha a család akarata érvényesül. Bejárta a világot, fontos élmény volt számára a hajózás, később, első korszakában sok tengeri hajózási képet festett. Végül festő lett, de élete végéig megmaradt külsőségeiben francia polgárnak. Gazdag, anyagilag független nagypolgár volt, ő maga finanszírozta több saját kiállítását is.

Ironikusan jegyzi meg: független művész igazán akkor lehetsz, ha van egy bankszámlád. Mindezzel már jelzi a nagy problémát, hogy a művészek függetlenednek az államtól, az egyháztól, de anyagilag kiszolgáltatottá válnak. Ekkor jön létre a bohém művész típusa. Manet viszont soha nem volt bohém művész. Műterme, lakása volt - és élete végéig egy felesége. Ugyanakkor a legradikálisabb első modern festők egyike.

Nem élt sokáig: 52 évesen, 1883-ban halt meg, s az életműve sem nagy. De szakmai körökben hamar elismerték. Egész életében önmaga maradt - ezért is szeretem ennyire. Soha nem volt az impresszionista csoport tagja, soha nem adta föl például a fekete, a fehér és az úgynevezett földszínek használatát. Egyáltalán: nem hagyta magát befolyásolni semmiféle programtól, nem volt hajlandó előre meghatározott színszabály keretein belül festeni.

Manet a modern lét, a hétköznapi életben megbúvó drámaiság fölfedezője. Nem patetikus, nem romantikus, nem is drámai festő - miközben pátosz és dráma van a műveiben. Erősen autonóm művész, aki meglátja a banális hétköznapok mögötti drámát. Látja, hogy a modern ember magányos, s ez az izoláltság vezeti őt ahhoz, hogy az embert is úgy fesse meg, mint egy csendéletet.

Nincs másik festő előtte, aki ennyire ki tudja fejezni, hogy a modern ember azért szabad, mert egyedül van, s azért van egyedül, mert szabad. A korábbi magányos hősök még romantikusak, akik társat keresnek, vágyódnak. Manet viszont elfogadja, hogy az ember egyedül van, s ez autonómiát jelent, ami a modern szabadság alapja. De ez egyben azt is jelenti, hogy izolált vagyok. Manet kívülálló, megfigyelő, s mint ilyen, nem mondja, hogy a megfigyelés eredménye objektív vagy szubjektív. Azt mondja: ez van. És éppen ez a távolságtartás válik drámává.

Ezen a képén a fő figura, a fiatal lány fáradtan támaszkodik a bárpultra, ahol zseniális csendéletként megfestve sorakoznak az üvegek, poharak. Mögötte meg ott egy hatalmas tükör. A lány a semmibe néz, nyitott ugyan a szeme, de nem néz ránk, noha szemben áll velünk. A vele szemben lévő világ csak a tükörben jelenik meg - azt érzékeltetve, hogy az egész világ csupán illúzió. Az egyetlen realitás ez a fáradt, magányos lény, aki nem kommunikál senkivel. Azokkal sem, akik a bárpult másik oldalán állnak.

Az előtte lévő világ a befogadó szempontjából a lány mögött van, a tükörképben, amit mi látunk ugyan, de az nem a realitás, hanem csak tükröződés. A szürke márványpult a csendéleti módon megfestett tárgyakkal elválaszt két világot, amely csak fizikailag érintkezik egymással. Mi, akik kívülről nézzük a képet, látjuk a lányt és a mögötte megjelenő tömeget, amely a valóságban a lány előtt van, s a három réteg a mi befogadói aktusunkban épül össze.

Manet zsenialitása, hogy ezt úgy festi meg, mint az új világdrámát. Itt senki nem szenved. Az objektív struktúra jelenik meg mint realitás. Az, hogy nincs kommunikáció. Ez az, ami alapvetően modern, ezt senki nem festette meg előtte. Manet után ez vagy patetikus tiltakozássá válik, erős akarattá, hogy ezt meg kell változtatni, ebből nő ki a forradalmi avantgárd. Vagy elmegy az impresszionizmus irányába: minket csak az érdekel, hogy a természet látványa gyönyörű. Ez naiv eufóriává válik, ami a világ gazdagságának hódol, mint egy új hedonista életvallás.

Manet nem ilyen, ő nem tiltakozik, nem is euforikus. Objektív melankólia van benne. Nem akar elmenekülni a valóság elől, nem ringatja magát illúziókban. Elfogadja, hogy ez van, s mindezzel tökéletesen képes visszaadni a modern lét súlyát.