művészet & érték

Nagyon szeretem a fényképeket, azon belül a fekete-fehéreket. Rossz alvó vagyok, s amikor nem tudok aludni, akkor fotóalbumokat szoktam nézegetni, mert ezek megnyugtatnak. Talán mert az álom is képek sorozata. Idegen családok albumait is nagy kedvvel nézegetem, még az úti fotókat is, amelyeken számomra ismeretlen emberek ismeretlen tájakon pózolnak. Egyébként a lányom, aki dramaturg, szenvedélyesen szeret fotózni. Az ő képeiből is a fekete-fehéreket szeretem a legjobban.

Tudom, hogy ebben a rovatban szinte mindenki műalkotá-sokról beszél, én azonban amatőr fotót választottam. Ennek az egyik oka az, hogy meggyőződésem: a képművészetekben igazi demokrácia figyelhető meg. Ahhoz, hogy valaki filmet rendezzen, profi társaságra és profeszszionális technikára van szüksége, de ahhoz, hogy valaki fényképeket készítsen, alig kell előképzettség, legföljebb nem lesznek jók a képei. Úgy érzem, hogy ez a művészet demokratizálódása felé vezető út, a választásommal erre is szeretném felhívni a figyelmet.

Ez a kép azt a házat ábrázolja, ahol Gabriel García Márquez 1928-as születése után kisgyerekkorában élt. A nagyapja nevelte, az a bizonyos nagyapa, akiről Buendía ezredest mintázta, aki tényleg ezredes volt, tényleg nemzeti hős Kolumbiában. Csakhogy a család ezt a házat szép lassan elhagyta. Hogy miként, azt megtudhatjuk az Azért élek, hogy elmeséljem az életem című önéletírásából.

Megjegyzem, azért vette föl édesanyja, Luisa Santiaga Márquez Iguarán nevét, mert elindult egy rádiós vetélkedőn kamaszkorában, énekesként lépett föl, s ez az én saját élettörténetemre kicsit rímel. Édesanyja azt remélte, hogy fia óriási sikert arat, mert tényleg jól énekelt. Megkérte a fiát, akit addig José Gabriel Garcíának hívtak, hogy az ő nevét is vegye föl. Ez megtörtént, így lett a fiú García Márquez. De nagyon lebőgött a vetélkedőn. Hamisan énekelt, ami csak azért volt baj, mert a kedves mama az egész rokonságot értesítette, hogy most hallgassák a rádiót. Hallgatták is?

Ha megnézzük ezt a fotót, azt látjuk, hogy ez a ház egyszerű és kicsi. Nem olyan, mint amilyennek a Száz év magány alapján elképzeltük. Noha szám szerint minden terem megvan, csak ezek a valóságban személyzeti szobányi, kis lyukak. Valamiféleképpen ez a kép, a ház a maga egyszerűségében mégis harmóniát sugároz. A fák is olyan harmonikusan állnak ott, szépek a fények is - pedig ez amatőr kép.

A diszharmónia az, hogy tudjuk: Gabriel García Márquez hosszú ideje nem járt ott, a házzal se foglalkozott. A település eredeti neve Aracataca, ám a hivatalos neve ma már Macondo. Úgy érzem, írót nagyobb megbecsülés nem érhet, mint hogy egy általa kitalált helységnévről elnevezik a szülőfaluját. García Márquez egyetlenegyszer járt ott felnőttkorában, egy zenei fesztiválon. Sokan ezt szemére vetik, mondván: hálátlanul viselkedik, hagyja a nagyszülői házat elpusztulni. Én azonban úgy érzem, hogy ha valaki regényt írt egy házról és háza népéről, és világhírűvé tette azt, akkor már nem olyan fontos, hogy a tényleges épülettel ma mi van. Miközben García Márquez máshol él, hiszen a világ több fontos pontján vannak házai.

A fotó azért került a kezembe, mert mielőtt elkezdtem írni a Márkez meg én című könyvet, mindent elolvastam, amit csak tudtam az általam ismert nyelveken García Márqueztől, -ről. És megnéztem az összes felvételt, amely róla és a könyveiről, vele kapcsolatosan hozzáférhető. Azonkívül volt egy időszaki kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol Székács Vera fotóit láthattuk. Székács Vera Gabriel García Márquez magyar fordítója, s rengeteg felvételt készített olyan helyszínekről, amelyek a világhírű kolumbiai íróhoz kötődnek.

Ez a fotó hamar a kezembe került, Atyai ház aláírással. Egy időben ki is nyomtattam, s kitettem az íróasztalom fölé. Szemeztünk egymással. Noha a könyvem nem a nagy kolumbiai íróról szól, hanem komplikáltan és burkoltan létrehozott önéletrajz, de ő az egyik főszereplője, s egy fejezetet az ő stílusában írtam. Illetve nem úgy írtam természetesen, ahogy ő ír, mert az szentségtörés lett volna, hanem úgy, ahogy beszél.

Amikor először megláttam a képet, egy ütést kihagyott a szívverésem. A Száz év magány a legfontosabb könyv az életemben, s egész másképp képzeltem a házat. Először is az idegensége lepett meg. Mert az nem lehet, hogy ez ilyen! Szabálytalan, nagy háznak gondoltam a regény alapján. Ez viszont nagyon szabályos és kicsi, olyan, mint amilyen nyaralók a hatvanas években a Balaton partján épültek. Ugyanakkor mégis nagyon ismerős, főleg a két fa miatt. Ennek a két érzésnek a diszharmóniája szíven ütött. Annyira fontosnak tartottam, hogy kitettem egy időre. Most már nincs ott, megírtam a könyvet.