Mennyit ér a Fradi-pálya?
A Ferencváros üllői úti stadionját körülvevő nyolc hektárnyi terület hasznosítására és a létesítmény 49 évre szóló vagyonkezelői jogára kiírt pályázatot a TDZ Kft. nyerte meg. Az egyetlen érvényes pályázat 2,8 milliárd forintnyi vagyonkezelői, valamint 50 milliárd forintnyi beruházási tételt tartalmazott.
A társaság a futballstadion és a birkózócsarnok mellett egy 5000 férőhelyes kézilabdacsarnok építését is vállalta. A közvetlen sportlétesítmény-fejlesztésen túl egy százezer négyzetméter területű irodai, ezer négyzetméteres üzletházi építkezésre vállalkoznak, egy 6500 férőhelyes mélygarázs építésével egyetemben.
A számok hihetetlen méretű építkezést, fejlesztést ígérnek a közlekedési szempontból jó adottságú területen. Irodaházak tekintetében azonban komoly verseny folyik, a kialakított irodai négyzetméterek számát nézve már most is több ezer négyzetméter belakható, és a kínálat folyamatosan nő. A bevásárló központok vagy nagyobb üzletlánc-egységek száma is ütemesen bővül.
Joggal merül fel a kérdés, vajon az üzemeltetési jogok megszerzésére és a területfejlesztési beruházásokra fordított összegek, továbbá magának az üzemeltetésnek a financiális igényei megtérülhetnek-e. Különösen a sportlétesítmények esetében izgalmas a kérdés, ugyanis a finanszírozási oldal közel pontosan kiszámítható – a bevételi azonban egy sok-ismeretlenes egyenlet eredménye.
Az üzemeltetési költségek túlnyomó része akkor is felmerül, ha egyetlen játékos sem lép a pályára, semmilyen összecsapást nem rendeznek, egyetlen néző sem látogat a stadionba, csarnokba. A szezonálisan is változó nagyságrendű fix költségekkel szemben azonban nem annyira egyértelmű, milyen nagyságrendű és milyen típusú bevételeket lehet állítani.
A tulajdonos – üzemeltető – csapattulajdonos megfelelés befolyásolja az elszámolást, a pénzmozgás irányát, esetenként a keresztfinanszírozást. Az egymástól személyében is elváló szerepek igénylik a legpontosabb, és szerződésben is előre vállalt bevételeket. Még akkor is, ha például a csapat teljesítménye miatt nem tudják a csapattulajdonosok a jegybevételből kitermelni a bérleti díjat.
Átlagosan 1000 forintos jegyárral és egy bruttó tizenötezres stadion – Angliára és sajnos még nem Magyarországra jellemző – 97 százalékos kapacitás-kihasználtságával kalkulálva 14,55 millió forintos, a forgalmi adót is tartalmazó jegybevétellel számolhatunk. Amennyiben a továbbra is 16 csapatos elsőosztály valamennyi hazai mérkőzésén az említett bruttó bevétel elérhető, akkor az alapszakasz körülbelül bruttó 2,18 milliárdos jegybevételt eredményezne.
A Fradi hazai mérkőzéseinek átlagos nézőszáma azonban drasztikusan visszaesett, és a folyamatok a növekedés irányába mindig nehezebben, csak hosszabb idő alatt fordíthatók meg. Ha 3500 fizető néző valamennyi hazai mérkőzésen megjelenik, akkor a bruttó jegybevétel 52,5 millió forintot ér el. A különbség a megtérülési időt tekintve tetemes. Ezen magától értetődően változtat, amennyiben nemzetközi mérkőzéseknek adhat otthon a stadion. Ilyenkor a jegyárak automatikusan megemelkednek.
Egy esetleges Európa-bajnokság megrendezése pedig a tényleges megtérülés reményével kecsegtet. A 49 éves vagyonkezelői jog azonban az időtáv alapján jelzi, hogy a befektetői döntéseket nem a rövid távú adottságok befolyásolják. Ha továbbra is csupán a sport által generált bevételeket vizsgáljuk, akkor feltétlenül számba kell venni a mérkőzéshez kapcsolódó bevételeken túl a mérkőzésnapokon kívülieket is.
A mérkőzésnapi bevételek – mint például a büfében elköltött forintok, a parkolási díj – megosztása tulajdonosi és szolgáltatói megegyezéstől függő. Az összegekkel azonban komolyan kell kalkulálni, még akkor is, ha a jelenben a magyarországi szurkolókra még nem jellemző a kimagasló fogyasztás. Az amerikai ligákban azonban már hosszú évtizedek óta kimutatott bevétel szerint egy négytagú család, vagy baráti társaság komoly fogyasztónak számít a stadionokban.
Az átlagos jegyárakon számolt kiadás mellett üdítő, hot-dog, a szülőknek kis pohár sör, parkolójegy és apró emléktárgy szerepel a vizsgált fogyasztói kosárban. A legnagyobb tömegeket megmozgató, de fajlagosan a legkisebb költéssel számoló baseball öt év alatt 24 százalékos növekedést produkált. A 2005-2006-os szezonban elérte a 164,5 dollárt, körülbelül 30 000 forintot! Az NBA esetében ez az összeg 263,4 dollár (52 ezer forint), az NHL-nél 247,3 dollár (49 ezer forint), az amerikai foci pedig átlagosan 329,8 dollárral (65 ezer forint) számolhat mérkőzésenként!
Az európai labdarúgásban számba vett, és a szurkolótól származó bevételek tételei eltérnek a tengerentúliakétól, a nyilvántartás is esetleges – ennek ellenére figyelemre méltó. A merchandising és egyéb kereskedelmi bevételeket is összegezve, a jegyárat és a parkolást száműzve a képletből az olasz foci körülbelül 500 euróval (125 ezer forint) számol helyszíni nézőnként, éves szinten.
A stadionokban rejlő lehetőségek kihasználása az olaszoknál azonban még messze elmarad a szigetországbeli gazdálkodástól. Ez az összeg ráadásul nem az üzemeltetőt, hanem a csapatot illeti. A stadionokban rejlő bevételi lehetőségek azonban nem korlátozódnak közvetlenül a játéktérre, vagy a nézőket kiszolgáló terekre.
Egyre erősödik az a gazdálkodói szemlélet, miszerint a mérkőzésnapon kívüli bevételek forrásait már az (újjá)építéskor ki kell alakítani – és szükség, lehetőség szerint megépíteni, bővíteni. A stadionokban rendezett koncerteknek az árnyoldalát is egyre inkább konferenciaközpontokat, a szórakoztató-egységeket (multiplex mozikat), éttermeket építenek és üzemeltetnek.
Az NHL elmúlt szezonjának szüneteltetése is megmutatta, hogy azok a létesítmények és kapcsolódó gazdasági egységeik tudták nagyobb veszteség nélkül átvészelni a szurkolók tízezreinek elmaradását, amelyek már korábban diverzifikálták a bevételi lehetőségeiket.
