Gázáremelés: A naiv szocializmus minősített esete

A cikk közgazdasági kulcsgondolata, hogy „a föld méhében rejlő kincs a magyar államé – ez eddig rendben van –, tehát a népé, vagyis a lakosságé… az ebből származó haszon egyedül a lakosságot illeti meg, méghozzá »pántlikázottan«, ezért ezt támogatásnak elkeresztelni enyhén szólva nem etikus”. Kétségtelen: új és sajátos közgazdasági megközelítéssel állunk szemben, amelyről elvi, elméleti ellenvetéseket megfogalmazni nem volna szerencsés, mert esetleg úgy tűnhetne fel, a gondolat komolyan vehető. Csak annyit jegyeznék meg, hogy globalizált világunkban és általában a modern piacgazdaságban a szűkös erőforrások – ilyen a földgáz – fogyasztói árát általában nem az átlagköltséghez, hanem a még szükséges források tényleges kiadásaihoz igazítják. Jó tudni, hogy a földgáz fogyasztói árában a „molekula” költsége nem sokkal több, mint 50 százalék.
A továbbiakban ezért csak a hétköznapi ellenvetések némelyikét érinteném. Feltételesen fogadjuk el azt a közgazdaságilag és politikailag nehezen értelmezhető kiindulást, hogy a föld méhében rejlő kincs a népé és a lakosságé, mégpedig „pántlikázottan”. Az első ellenvetés: Magyarországon mintegy négymillió háztartás van, ebből 3,1 milliót vezetékes gázzal láttak el. Ezek alapján mintegy 900 ezerre tehető háztartásban – amelyben 2,5-3 millió ember él –, miután a jelentős állami támogatással kiépített gázhálózatba nincsenek bekapcsolva, a földgázhoz pántlikázott támogatást nem élvezhetik. Vajon miért? Ráadásul ezen háztartások szociálisan valószínűleg a leginkább rászorulók. Jogosan merül fel a kérdés, hogy őket ugyan miért nem illeti meg a nemzeti kincsből rájuk eső rész, amely a hazai kitermelésű földgáz kedvezőbb költségeiből adódik.
A másik ellenvetés: a vezetékes gázfogyasztás a nagyon eltérő jövedelmek, életszínvonal miatt igen tág határok között változik, így a jelenlegi rendszerben a sok gázt fogyasztó, magas jövedelmű háztartások kapják a támogatások közel kétharmadát. Ha a föld kincse a népé, a lakosságé, vajon mi indokolhatja a mindenfajta szociális értéket és megfontolást keresztező nagyon is eltérő jussot?
A harmadik ellenvetés: a szerző nem pontosan ismeri a mai magyar valós helyzetet. Gazdaságunk éves fogyasztása ugyanis 14-15 milliárd köbméterre tehető, amely folyamatosan növekszik. Ebből a hazai termelés az utóbbi két-három évben valamivel hárommilliárd köbméter alatt maradt, a hazai termelés tehát teljes fogyasztásunknak nem egyharmada, hanem egyötöde. A lakossági fogyasztás 2005-ben 4,5 milliárd köbméter volt ugyan, de a támogatott ennél jóval szélesebb körű, hiszen a több mint 600 ezerre tehető távfűtéses háztartásra is érvényes, sőt a közületi fogyasztók bizonyos része is a kedvezményezettek közé sorolt. Így a hazai, olcsó földgáz a támogatott fogyasztás nem kétharmadát, hanem csupán annak felét teszi ki. Részben ebből, részben a világpiaci árak gyors növekedéséből következik, hogy a hazai, kedvezőbb költségű földgáz után keletkező járadék már a felét sem fedezi a mostani kompenzációs rendszer forrásigényének. A költségvetés szempontjából pedig komoly fenyegetés, hogy a szükséges kompenzációs alap feltöltése egyre nagyobb összegeket kíván. Ha egyáltalán értelmezhető a népet-lakosságot illető bányajáradék, ma már az igazság az, hogy a támogatási források nagyobb részét a „közönséges” adópénz képezi. És végül: a vezetékes gáz nálunk a háztartások teljes kiadásának három százalékát teszi ki – a távfűtéssel együtt négyet –, a palackos gáz súlya 0,7 százalék, amelynek fogyasztói ára a rendszerváltás óta negyven-ötvenszeresére nőtt.
Mindezek fényében persze lehet elméleteket gyártani, de a mostani, gazdaságilag irracionális, társadalmilag igazságtalan támogatási rendszer megszüntetése, átalakítása elkerülhetetlen. Cinikusan még azt is megfogalmazom – bár nem így kellene ennek történnie –, hogy a költségvetés mostanra kialakult, ugyancsak tarthatatlan helyzete talán éppen jókor jött: kényszert jelent és lökést ad egy gazdaságilag racionálisabb, a rászorultsági elvet érvényesítő rendszer kiépítésére, amelyet a tényleges földgázfogyasztástól jó lenne elválasztani.
Egyébként teljesen helyénvaló a szerző azon kiemelt üzenete, hogy a lakossági gázártámogatást nem az EU neheztelése miatt kell átalakítani, és igaza van abban is, hogy nem létezik olyan kompenzációs rendszer, amely igazságos lenne. Ez utóbbiból persze még nem következik, hogy a mindenfajta gazdasági racionalitást és szociális szempontot nélkülöző jelenlegi rendszert változatlanul kell hagyni. Sajnos Magyarországon a rászorultsági elv gyakorlati érvényesítésének valóban nincsenek meg az elégséges feltételei. Ennek kialakítása azonban nemcsak a gázár-támogatási rendszer átalakítása miatt válik sürgőssé és elkerülhetetlenné, hanem a szociális háló méltányos kialakítása és működtetése miatt is.

A szerző a GKI Energiakutató Kft. ügyvezető igazgatója