Az áfa levonásának kockázatai
Adóhatósági ellenőrzések és bírósági ügyek tapasztalata, hogy az áfalevonási jog gyakorolhatósága meglehetősen bizonytalan (különösen a jelenlegi költségvetési helyzetben), hiszen bármelyik beszerzésről szóló számlával kapcsolatban felhozhatók hiányosságok, vagy éppen azt is rájuk sütheti az adóhatóság, hogy az abban szereplő ügylet létre sem jött. A visszaigényelt áfára tehát nem tanácsos likviditási tervet alapozni, viszont – a jelenlegi gyakorlat alapján – érdemes a lehető legtöbb információt beszerezni leendő beszállítónkról, mégpedig független forrásból. Néha még az sem elég.
A forgalmi típusú adózás lényege, hogy az adót a végfelhasználó fizeti, a termék értékesítője vagy a szolgáltatás nyújtója pedig az általa fizetendő összegből levonhatja azt az adóösszeget, amely a beszerzéseit terhelte. A levonási jog azonban csak a beszerzett termékről, az igénybe vett szolgáltatásról kiállított, az adózó nevére szóló, az adó összegét hitelesen tartalmazó számla birtokában gyakorolható. Azt is előírja azonban az áfatörvény, hogy a számlára egyébként a számviteli törvény szabályait kell alkalmazni.
Utóbbiak közül az ellenőrzések során az adóhatóság gyakran az egyik számviteli alapelvre, a valódiság elvére hivatkozik, amely szerint a könyvvitelben rögzített tételeknek a valóságban is megtalálhatóknak, bizonyíthatóknak, kívülállók által is megállapíthatóknak kell lenniük. Az ellenőrzési jegyzőkönyvek, adóhatósági határozatok, sőt gyakran a bírói ítéletek is arra az álláspontra helyezkednek, hogy egy gazdasági esemény tanúsítására önmagában az arról kibocsátott számla nem elegendő, ezenkívül egyéb bizonylatnak is rendelkezésre kell állnia. Konkrét ügyben sem az adóhatóság, sem a bíróság nem tulajdonít jelentőséget annak sem, hogy az ügyletben szereplő felek egybehangzóan nyilatkoztak arról: az ügyletet valóban megkötötték, és az teljesült is. Miután erről a számlán kívül egyéb bizonylatuk nem volt, a vevő nem gyakorolhatta áfalevonási jogát.
Az adóhatóság arra is gyakran hivatkozik, hogy a befogadott számla valamely tartalmi eleme hibás vagy hiányos, márpedig ebben az esetben nem beszélhetünk hiteles számviteli bizonylatról, amelynek hiányában viszont az adólevonási jog szintén nem gyakorolható. Ez a felfogás azon alapul, hogy az adóhatóság a számla kibocsátójával szembeni törvényi elvárásokat a számla befogadójára is vonatkoztatja, holott az ő oldalán mindössze annyi a követelmény, hogy az áfalevonási jog alapjául szolgáló számla az áthárított adó összegét hitelesen tanúsítsa.
Éppen ennek az ellentmondásnak a feloldására iktatta be a jogalkotó azt a rendelkezést az áfatörvénybe, amely szerint a számlában feltüntetett adatok valódiságáért a kibocsátó felelős, a vevő adólevonási joga pedig nem sérülhet, ha tanúsította a kellő körültekintést.
Hogy mi számít kellő körültekintésnek, azzal kapcsolatban meglehetősen ellentmondásos gyakorlat alakult ki. Volt adózó, akinek az adóhatóság azért nem ismerte el első fokon az áfalevonási jogát, mert a beszállítója nem tudta igazolni az áru eredetét. A másodfokú adóhatóság – helyesen – azonban azt az álláspontot foglalta el, hogy erre és az első fokon felhozott egyéb körülményekre az adózónak nem lehetett ráhatása, ezen az alapon tehát nem vonható kétségbe az adólevonás joga.
A kérdéssel kapcsolatban a Pénzügyminisztérium még 2002-ben irányelvet bocsátott ki, amelyben lényegében az utóbbi érvelést erősítette meg, mondván: a kellő körültekintés csak a számla alapvető alaki és tartalmi elemeire terjed ki, hacsak az ügyletkötés körülményei egyéb tények vizsgálatát nem indokolják. Ilyen körülmény például az, ha új üzleti partnerrel a szokásosnál nagyobb értékű ügyletet köt az adózó, mert ilyenkor a kellő körültekintés körébe tartozik a cég valóságos létezésének ellenőrzése is. Ennek kézenfekvő módja a cégkivonat beszerzése, lehetőleg azonban nem magától a beszállítótól, mert az sajnos hamisítványnak is bizonyulhat.
Mára azonban egyes adóhatóságok még tovább mentek: a kellő körültekintés fogalomkörébe tartozónak vélik azt is, hogy a számla befogadója ne csak a cégjegyzékben ellenőrizze a partnerét, hanem a valóságban is, azaz fizikailag is győződjön meg arról, hogy a társaság valóságos tevékenységet folytat. Ennek elmulasztása esetén nem hivatkozhat a kellő körültekintés tanúsítására. Konkrét ügyben ezt az álláspontot sajnálatos módon a bíróság is osztotta.
Mindennek háttere természetesen az, hogy a kisebb társaságok néha elfelejtik befizetni az általuk értékesített termék vagy a szolgáltatásuk utáni áfát, az adóhatóság számára pedig könnyebb megfogni a számláikat befogadó nagyobb cégeket, s náluk a teljes beszerzésre jutó áfát visszatartani, mint a valójában mulasztó, de egyenként viszonylag alacsony összeggel tartozó adózókat.
Holott például az Európai Bíróság az Optigen-ügyben az idén januárban meghozott híres ítéletében arra az álláspontra helyezkedett, hogy mindazon esetekben, amelyekben az adózó által kötött ügylet folyamán nem valósul meg az áfacsalás, az adózón kívül eső egyéb résztvevők szándéka, illetve az értékesítési láncolat korábbi vagy későbbi elemeinek csalárd jellege (amelyről az adózó nem tudott, és az elvárható gondosság mellett sem kellett tudnia) közömbös az adólevonási jog szempontjából.
A kellő körültekintés kérdése persze csak akkor vizsgálandó, amikor a számla szerinti ügylet valóban létre is jött, s figyelmen kívül marad az úgynevezett fiktív számlás ügyekben. A probléma azonban az, hogy az újabban meghozott határozatokban az adóhatóságok (első és másodfokon egyaránt) arra az álláspontra helyezkednek, hogy ha például a beszállító az ellenőrzéskor nem lelhető fel a bejelentett székhelyén, telephelyén, akkor nyilvánvalóan nem folytat valós gazdasági tevékenységet, s ezért az általa kibocsátott számla is nyilván fiktív. Ismét sajnálattal kell megállapítani, hogy ez az álláspont még a bíróság előtt is megállta a helyét, annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság korábban leszögezte: „A fiktív számlás ügyeknek nem képezi önálló esetét, amikor a számlakibocsátó személy cégjogi és adójogi értelemben ugyan létező adóalany, de a bejelentett székhelyén, telephelyén nem lelhető fel, a képviseletére jogosult személy ismeretlen helyen tartózkodik. Ez esetben irányadó szempont, hogy a vevőnél, megrendelőnél nem állapítható meg fiktív számlázás miatti jogkövetkezmény kizárólag azért, mert a számlakibocsátó nem lelhető fel.” A sors iróniája, hogy ezeket a szép gondolatokat éppen egy APEH-irányelv idézi a legfőbb bírák ítéletéből.
