Áfalevonás engedély híján

Levonható-e a beszerzést terhelő általános forgalmi adó, ha a beszállító nem rendelkezett a tevékenység végzéséhez szükséges engedéllyel? – ez volt az egyik kérdése egy monstre adóvizsgálatnak, amelyben az elsőfokú adóhatóság még nemleges választ adott a kérdésre, az ezt alátámasztó jogi okfejtését a másodfokú hatóságnak kellett korrigálnia.
X. Y. Kft. mint beszállító a számla szerint elvégzett tevékenységhez jogszabály szerint szükséges engedéllyel nem rendelkezik, ezért „ezen engedély nélküli tevékenysége körében adóalanynak nem minősül” – olvasta döbbenten egy adózó az elsőfokú adóhatóság által kibocsátott ellenőrzési jegyzőkönyvben, hogy miért nem ismerte el az adóhatóság a kérdéses számlára alapított áfalevonási jogát.
Az adóhatósági érvelés első ránézésre logikus. Az áfatörvény annak a beszerzést terhelő áfának (precízebben: az előzetesen felszámított adónak) a levonását engedi meg, amelyet az adózóra más „adóalany” hárított át. Annak tehát, hogy a beszállító áfaalany legyen, alapvető jelentősége van az áfalevonás szempontjából. A törvény azt is megmondja, kit kell adóalanynak tekinteni: azt a természetes személyt, jogi személyt, valamint jogi személyiség nélküli szervezetet, aki (amely) saját neve alatt jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat, perelhet, és saját nevében gazdasági tevékenységet végez, tekintet nélkül annak céljára és eredményére.
A gazdasági társaságokról szóló törvény pedig azt mondta (mondja) ki, hogy a jogszabályban előírt engedélyhez kötött tevékenység csak az engedély birtokában végezhető. Ezen előírásokból vezette le az elsőfokú adóhatóság, hogy minthogy a beszállító a számla szerinti tevékenységre engedéllyel nem rendelkezett, ebben a körben jogokat nem szerezhet, kötelezettségeket nem vállalhat, logikus tehát, hogy e tevékenysége körében adóalanynak sem minősül. Ha viszont nem minősül adóalanynak, az általa kibocsátott számla áfatartalma sem helyezhető levonásba.
Az áfatörvény már idézett, az adó alanyáról szóló definíciója alapján azonban könnyen belátható ezen álláspont tarthatatlansága. Nem csak azért, mert a törvény nem ismeri a részleges adóalanyiság fogalmát, azaz nem teszi lehetővé a tevékenységek szerinti különbségtételt az adóalanyiság szempontjából. A legfőbb probléma az adóhatósági érveléssel a hivatkozott törvényhely logikájának a teljes félreértése volt. Az nevezetesen, hogy a tevékenységre való jogosultságot öszszekeverte a jogképességgel.
Az adóalanyiság mércéjeként meghatározott feltétel, amely szerint az adóalany saját neve alatt jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, a törvény helyes értelmezése szerint nem a tevékenység végzésére való, hatósági határozatban biztosított jogosultságot, hanem egy általános, polgári jogi értelemben vett jogképességet jelent, amely mindössze azt fejezi ki, hogy az adóalany a törvény rendelkezései alapján jogok és kötelezettségek alanya lehet.
Első döbbenetén úrrá léve tehát az adózó az iménti érveléssel (is) jogorvoslati kérelmet nyújtott be. A másodfokú adóhatóságnak kellett kimondania (de legalább kimondta), hogy amint a fellebbezés is hivatkozik rá, az adóalanyiság nem a tevékenységre való jogosultsággal, hanem a tevékenység tényleges végzése folytán keletkezik. A beszállító által kibocsátott számlára alapított áfalevonási jogot tehát önmagában azon az alapon nem lehet kétségbe vonni, hogy a beszállítónak nem volt engedélye, mert ettől függetlenül adóalanynak minősül.
Ez és más indokok miatt a másodfokú adóhatóság az elsőfokú határozatot annak rendje és módja szerint megsemmisítette, és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására utasította. Más kérdés, hogy ezen új eljárás keretében is sikerült találni olyan hiányosságokat, amelyekre hivatkozva megtagadható volt az áfalevonás joga.