Forrás híján kevés az új orvostechnológia

Beszűkültek a kórházak, egyetemek lehetőségei, így új eszközbeszerzésre egyre kisebb az esély. Takarékossági okokból több éve túlhaladott technológiákat alkalmaznak, holott az új orvostechnikai eljárások hatékonyabbak, gyorsabb és teljesebb gyógyulást eredményeznek, esetenként kisebb megterhelést jelentenek a betegnek, így gyorsabban visszatérhetnek a munkába.

A nyitott szívműtétekhez nélkülözhetetlen testen kívüli keringés alapelve az elmúlt 50 évben alig változott, ugyanakkor az ezt megvalósító szív-tüdő gépek óriási fejlődésen mentek keresztül. Az utóbbi esztendőkben új, speciális anyagok és technikai megoldások révén csökkenteni lehetett a műtét során a vér alkotórészeinek károsodását, továbbá az élettani viszonyokhoz közelítő véráramlást lehetett létrehozni. A korszerű, a készülékbe integrált monitor- és riasztórendszerek alkalmazásával jelentősen növelhető a betegek biztonsága. A gyártás során a repüléstechnikához hasonlóan általában szándékosan túlbiztosított alkatrészek és tartalék rendszerek az igen nagy igénybevétel mellett is tartósságot és biztonságos alkalmazást eredményeznek.

Egy átlagos szívműtét alatt a beteg teljes vértérfogata legalább 60-80-szor halad át a készüléken, miközben folyamatosan ellenőrzik a testen kívüli mesterséges vérkeringés biztosításához szükséges paramétereket. Elavult, hiányos vagy bizonytalanul működő, pontatlan műszerekkel az esetleges eltérések észlelése és így az időben történő beavatkozás erősen megnehezül. Nemritkán a készüléket működtető szakemberek gyakorlatán, éberségén és a meglévő technikai lehetőségekhez adaptálódott figyelmén múlik a kialakuló rendellenességek időben történő észlelése és korrekciója. A speciális igények és az igen nagy igénybevétel miatt szükséges ezen eszközök időszakos cseréje. A régebbi technológiákon alapuló készülékekben nincsenek meg az előbb említett biztonsági vagy tartalékfunkciók, monitorozási lehetőségeik korlátozottak, így műtét közbeni meghibásodásuk akár végzetes is lehet. A fenti okok miatt a gyártók ajánlására ezeket a készülékeket legkésőbb 10 éves korukban kivonják a napi rendszeres használatból, és tartalék készülékként, jellemzően kísérleti műtétekhez használják fel.

A hazai szív-tüdő gépek korát és állapotát tekintve a helyzet meglehetősen nyugtalanító. E készülékek átlagos életkora jelenleg több mint 15 év. Ez azt jelenti, hogy néhány, az utóbbi két évben beszerzett három készülék mellett nem egy szívsebészeti központban az 1970-es évek technikai színvonalán álló, 20 éves kort megközelítő vagy ennél is idősebb műszerekkel dolgoznak. Az elavult eszközök rendszeres szervizelése és karbantartása már a koruknál fogva sem megoldott. Néhány gyártó időközben megszűnt, az alkatrészek utánpótlása nehézkes vagy lehetetlen. Hasonlóan súlyos a helyzet az egyéb életfunkciókat fenntartó szívsebészeti eszközök, műszerek – mint például a beteget hűtő-melegítő készülékek, intraaortikus ballonpumpák, monitorok – esetében is.

Az új, de a régiekkel megegyező funkciót ellátó készülékek beszerzése mellett nehézkes az új technológiák társadalombiztosítási támogatásba történő befogadása is. Egy 2010-es kormányrendelet szabályozza az új egészségügyi technológiák támogatásba történő transzparens befogadását, de a rendszer – egy szakértő véleménye szerint – jelenleg kísérleti üzemmódban működik.

A sikeresen újraélesztett, de eszméletlen betegek esetében a hipotermiás kezelés célja az agy és a szív védelme. A kezelés hatékonyságának élettani magyarázata az, hogy az alacsony testhőmérséklet a sejtek, szövetek anyagcsere-folyamatait lassítva azok oxigénigényét csökkenti, így az oxigénhiányos károsodást redukálja, akár ki is védheti. A beteg lehűtését a szívmegállást követően minél előbb meg kell kezdeni, már a CPR helyszínén. Hideg infúzióval vénásan, illetve gyomor- és hólyagöblögetéssel mintegy egy Celsius-fokkal csökkenthető a beteg hőmérséklete, jégzsákok elhelyezése a nagyerek, az ágyék, a hónalj, a vállöv, a nyak területén pedig tovább növeli a lehűlés mértékét. A legjobb hatékonyságú hűtés a nagyérbe vezetett, illetve testfelszíni hőcserélő eszközökkel – hűtőtakaróval, hideg levegőt keringető sátorral – hozható létre. Ezek már visszacsatolásos elven működnek, és automatikus célhőmérséklet-elérésre képesek, az ereken keresztüli hűtés azonban nagyobb szövődménykockázattal jár. A hűtés fenntartására 12–24 órát javasol a szakirodalom, míg a visszamelegítést csak igen lassan lehet végezni (0,25–0,5 Celsius-fok/óra) a komplikációk kialakulásának megelőzése érdekében.

Összességében a hipotermiás kezelés az adekvát, megfelelő protokoll betartásával jól irányítható módszer az idegrendszeri károsodás csökkentésében az újraélesztésen átesett, eszméletlen betegek esetében. Az eljárás, amely hazai protokollba foglalt és evidenciákon alapul, jelenleg deklaráltan nem finanszírozott orvosi beavatkozás, azaz az egészségügyi intézménynek kell finanszírozni a hűtést létrehozó/szabályozó egységet és az egyszer használatos testfelszíni hűtőfelszerelést. A jövőben mindenképpen hasznos és indokolt lenne mind szakmailag, mind egészség-gazdaságtani szempontból, ha a hipotermiás kezelést befogadnák a finanszírozási körbe.

Esetenként az egészségügyi intézmények nem tudnak eleget tenni bizonyos kötelezettségeiknek a források szűkössége miatt. Az alulfinanszírozott egészségügyi rendszer a betegek gyógyításához szükséges költségeket sem képes fedezni, a drága műszerek, gépek, eszközök pótlása pedig szinte lehetetlen, mivel az intézmények többsége veszteséges vagy éppen a legvégső tartalékait éli fel. De a betegeket akkor is el kell látni, a gyógyításukhoz szükséges eszközöket meg kell venni.

A szerző a Replant Cardo kardiológia részlegének vezetője