Belvíz után aszály az Alföldön

A Békés megye északi részén gazdálkodó Bartha Sándor agrárvállalkozó és Fehér Mihály családi gazdálkodó Dévaványa és Gyomaendrőd térségében elhelyezkedő földjeit műveli. Ez a jellegzetes alföldi táj az ország egyik legmélyebben fekvő pontja, a tengerszint feletti magasság mindössze 86 méter. Olyan sík a terep, mint az asztallap, a felszálló forró levegő remegésében kilométerekre haladó mezőgazdasági gépek felvert porát is látni. „Magyarország egy medencében fekszik, ez itt pedig a lavór legalja” – érzékelteti a helyzetet az ezer hektáron termelő és hízómarhákat is tenyésztő Bartha. Az itt élők sok évszázados harcot vívnak a vízzel.

A sok víz nemcsak természeti csapást, hanem lehetőséget is jelenthetne: a földekről levezetve és összegyűjtve nemcsak a madárvilágnak nyújthatna élőhelyet, hanem nyáron bőségesen elegendő öntözővizet adhatna egy intenzív növénytermesztéses gazdálkodáshoz. Nyaranta ugyanis errefelé már az aszály jelenti sokszor a fő problémát. A tájat mindenhol gazzal, náddal benőtt vízelvezető árkok szegélyezik, a mintegy húszezer hektárt védelmező hálózat rendszeres és hatékony kotrással, a közlekedőedények fizikáját kihasználó, gépesített „szivornyával” egészen a rendszerváltásig működött. „Olyan csatornarendszer van errefelé, hogy ha beleesne egy busz, nem látszana ki belőle, mégis elönt bennünket a víz” – érzékelteti a helyzet abszurditását Fehér Mihály.

A rendszerváltás után a földterületek szétaprózásával együtt a csatornák, vízelvezető árkok jelentős része is kikerült az állami kezelésből. „Az új tulajdonosok – magánszemélyek és nagyon sok esetben önkormányzatok – tapsoltak, amikor megkapták a földeket, hiszen bérbe adhatták vagy más módon hasznosíthatták. Amikor azonban a vízgazdálkodással kapcsolatban feladataik lettek, már nem örültek annyira” – mondja Bartha, aki szerint azóta is hiányzik egy nagy közös koncepció, amely rendezné a kérdést. „Én hiába kotrom ki a földemen lévő árkokat, ha a vizet az alattam lévő társulati vagy állami szakasz nem tudja fogadni, mert ott nincs rendbe téve a rendszer. A földekről összegyűjtött víz az eldugult csatornákba folyva nem tud továbbhaladni, így amint az elhanyagolt részhez ér, kiönt. Így lesz a belvízből árvíz.”

Bartha csak tavaly hatvanmillió forintnyi árbevételtől esett el a belvízkárok miatt, a környéken dolgozó gazdák összesített kára százmilliókra rúg. Szerencsésebb körülmények közt az agrárvállalkozó saját szakállára is megoldaná az öntözést. „Van egy kilencven hektáros egybefüggő területem, a szomszéd ötven hektárjával együtt ez már akkora, hogy ketten meggondolnánk egy öntözéses rendszer kialakítását. Ebben az esetben intenzív növénytermesztésbe foghatnánk: öntözhetnénk a csemegekukoricát, zöldborsót, ez meglátszana a terméseredményen és a bevételeken is. Ehhez azonban nincs elegendő tőke addig, amíg a helyi gazdálkodók a belvíz okozta károk miatt évről évre a túlélésre játszanak. Nem lesz addig változás, amíg regionális szinten, nagyban gondolkodva nem áll neki valaki a helyzet rendezésének.”

A mintegy feleakkora területen, ötszáz hektáron gazdálkodó Fehér Mihály egyetért Bartha céljaival, de teljesen más módon képzeli el a megoldást. „A helyzetet csak kicsiben lehet kezelni, az állami megoldás csak újabb papírokat eredményezne, és az eddigieknél kétszer nagyobb tárgyalótermeket. Helyben azonban a gazdák elemi érdeke a megoldás; ha pénz és politikai akarat lenne a rendezésre, a feladatokat és a felelősöket is jobban ki lehetne jelölni a kis közösségekben” – vélekedik Fehér.

Abban mindketten egyetértenek, hogy bár minden kormány megígérte a rendezést, mindeddig nem történt semmi. Az inkább Bartha álláspontjához közelebb álló kormányzati célkitűzések nyomán a vízgazdálkodás feladatkörét az elmúlt egy évben elvették a helyi – sokak által tehetetlennek tartott – vízitársulatoktól, és a regionális vízügyi igazgatóságokhoz rendelték. Idén a téli, kora tavaszi belvízkárok kapcsán többször elhangzott: a közmunkaprogram jelentősen kiveszi a részét a valaha működött belvízvédelmi hálózat rendbetételéből. Illés Zoltán környezetvédelemért felelős államtitkár januárban lapunknak tett nyilatkozata szerint a cél az, hogy a jövőben több ezer közfoglalkoztatottnak adjanak munkát az árvíz- és belvízvédelemben, és közülük a rátermetteket a későbbiekben munkaszerződéssel, közalkalmazottként foglalkoztassák tovább a regionális igazgatóságok. Az államtitkár akkor azt mondta: a közmunkára szánt pénz ezen része felett is a vízügyi igazgatóságok döntenének, amelyek biztosítanák az eszközöket a munkálatokhoz, és a szakmai irányítás is a feladatuk lenne. A vízügyi igazgatóságokra bízott belvíz elleni védekezésre azóta sem pénz, sem paripa nem áll rendelkezésre.

A szintén pénzt igénylő, de sokáig végső mentsvárként kezelt közmunkaprogramot Bartha és Fehér egyaránt látszatmegoldásnak tartja mindaddig, amíg szociális kérdésként kezelik az ügyet. Mindkettejük szerint konkrét feladatokat, számon kérhető menetrendeket kellene meghatározni, különben semmi sem történik. A dévaványai közmunkások körülbelül tízfős csoportja többnapi munkával is csak néhány méternyi árkot tisztított meg. Valójában semmiféle teljesítményelvárás nincs velük szemben azon kívül, hogy a programban való részvétel – és az ellátásra való jogosultság megállapításának – érdekében meg kell jelenniük a helyszínen. Előfordult olyan is, hogy munka helyett szalonnát sütöttek a gazzal benőtt árok mellett.

Pénzhiány a tárcánál

A programok megvalósításának egyik legfőbb gátja mára a pénzhiány lett. A februárban minden különösebb előzmény nélkül bejelentett stabilitási tartalék képzése a Vidékfejlesztési Minisztérium környezetvédelmi portfólióját különösen sújtotta. A tárcára kirótt 19 milliárd forintos zárolás felét a környezetvédelmi ágazattól vonták el, amely a minisztérium költségvetésének csak körülbelül az egyötödével gazdálkodott. A belvíz elleni védekezési program jelenlegi állásáról szerettük volna megkérdezni a Vidékfejlesztési Minisztériumot is, de lapzártánkig nem kaptunk választ megkeresésünkre.