A szivarkészítés művészete

Elég egy suttogás, egy csalogató hívás. A nap magasan áll Havanna fölött, ragyogásba borítja a várost, ezért az üzenet küldőjét a kapualj árnyékában először nem is látni. „Montecristo, Cohiba” – mormolja a hang. Amikor megtorpanok és zavartan a sötétbe bámulok, egy pólóba és rövidnadrágba öltözött, izmos fiatalember lép az utcára, lazán körbenéz, majd megszólal: „Good price. Közvetlenül a gyárból.”

Csak néhány háztömbnyire vagyunk a Partagás-palotától, Kuba leghíresebb szivarmanufaktúrájától. Követem a suttogót a bejáraton át a ház belsejébe. A színes padlólapok az egykori gyarmattartók gazdagságáról tanúskodnak, a falakról azonban már pereg a festék, szutykosak a sarkok és szétfőtt bab szaga árad. A fiatalember ablaktalan szobába vezet, amelyben neonlámpák zümmögnek. Egy hajcsavarós nő ül ott; mellette a kanapén fadobozok állnak egy rakáson, amelynek feliratai kövér Churchilleket ígérnek Romeo y Julietától, nyúlánk Montecristókat, sőt, Cohiba Behikét, amely mesés 45 euróba kerül. Darabja.

Cohiba Behike? Azt még üzletben is alig kapni.

„Ezek igaziak – bizonygatja a férfi. – Az unokatestvérem az üzemben dolgozik.” Rágyújt egy mezítlábasra.

És a Behike tényleg olyan mesésen finom, ahogy állítják?

„Nem szivarozom” – mondja az eladó, legalább ez őszinte. Egy doboz 40 kubai pesóba kerül, átszámolva 25 euró, a Behikék viszont garantált hamisítványok, a címkén csillogó hologramm ellenére. Ehelyett veszek két szál Churchillt, büszke formátum, és abban maradok az izompacsirtával, hogy visszajövök, ha jók a szivarok. Mogorván gyűri zsebébe az öt pesót, a folyosón át visszavezet, és köszönés nélkül bocsát utamra Havanna déli forróságába.

Visszatérve a lakásba, ahová bekvártélyoztam magam, levágom az egyik szivar hegyét, és a dohányrudat meggyújtom egy gázöngyújtóval. Jól szelel, szinte már túl jól, és három-négy szippantás után kissé kesernyés az íze. Hogy ennek okát kiderítsem, szentségtörést követek el: a második szivart hosszában felvágom. Amint a borítéklevél felnyílik a kés pengéje alatt, rongyos levelekbe burkolt dohánytörmelék hullik ki. A szivart hulladékból sodorták Havanna valamelyik sufniműhelyében.

Körülbelül 300 munkafázis szükséges egy eredeti havanna szivar elkészítéséhez. Mindent kézzel kell csinálni; alig van olyan élvezeti cikk, amelynek az előállítása ennyire körülményes lenne. Ennek ellenére a nagy szivarmárka, a Romeo y Julieta például már közel 150 éve fennáll. Túlélt egy függetlenségi háborút és az amerikai megszállást, egy forradalmat és a szovjet tanácsadókat, volt magán- és állami tulajdonban. Minden elkészült Churchill még ma is kisebb győzelem a trópusi klíma viszontagságai, az üzemanyaghiány, a disszidálási láz és a mindenütt jelen lévő dohánytolvajok felett.

Kik és mikor találták fel a dohányzást?

Nem tudjuk, hogy a taino indiánok milyen módon termesztették a dohányt, de valószínűleg ők találták fel a dohányzást. Amikor Kolumbusz Kristóf 1492-ben partra szállt Kubában, a bennszülöttek füstöt szippantottak a végén meggyújtott összesodort levelekből. Vallásos szertartásokon, de nyilván a füstölés élvezetéért is dohányoztak. Kolumbusszal utazó Rodrigo de Jerez vitte el a dohányt Spanyolországba. Amikor otthon füstölni kezdett, a felesége bepanaszolta az inkvizíciónál, mondván a füst kilövellése a szájból az ördög műve lehet. Amikor Rodrigo de Jerez hét évvel később kiszabadult, a dohányzás már régen divatba jött, és a dohány Európában és az egész világon elterjedt.