Alig van hasznuk a székelyföldi közösségeknek abból, hogy a Romániában palackozott mintegy kétmilliárd liter ásványvíz több mint fele a régióból származik. A hatszázat is meghaladó ásvány- és gyógyvízforrás közül ötvenhat rendelkezik megfelelő minősítéssel és palackozási engedéllyel, közülük pedig húsz Székelyföldön tör a felszínre. Ennek ellenére az iparágból származó nyereségnek csak a töredéke marad helyben, a többi az állami költségvetést, illetve a palackozó-értékesítő cégeket gazdagítja.
A helyzeten a bányatörvény módosítása javíthatna, ám az altalajvizek kitermelését szabályozó törvény rossz újrafogalmazása akár katasztrofális következményekkel járhat az ásványvíz-, forrás- és asztalivíz-palackozókra nézve. A tervezet már évek óta bolyong a román törvényhozás útvesztőiben, érdemi megvitatására egyelőre nem került sor. Most az Országos Altalajkincs-ügynökség bocsátja ki a kitermelési licenceket, a haszonélvezők között pedig egy másik „beépített” állami intézet is szerepel. A források egy részét ugyanis az állam saját palackozójaként is értelmezhető Állami Ásványvíz-kitermelési Társaság adja bérbe magánvállalkozásoknak. Az „átjátszóállomás” felszámolására tett eddigi kísérletek fennakadtak a különböző lobbik hálójában. A fenntartása mellett kardoskodók elsősorban azzal érvelnek, hogy a társaság megszűnésével csökkenne a magáncégek fölötti kontroll, ami monopolhelyzet kialakulásához vezethetne. Ugyanakkor ez a társaság szokta végrehajtani a három-négy éves feltárási folyamatokat, amelyek kockázatát a kis cégek képtelenek lennének viselni. A felszámolást szorgalmazók szerint a négy regionális képviselet révén az ellátó társaság kezelői-felügyelői szerepét az Országos Altalajkincs-ügynökségnek kellene átvennie.
Az igazi kérdés azonban az, hogy hová megy a bányaadó, valamint a feltárással kapcsolatos egyéb illetékek. Az önkormányzatok elsődleges érdeke azt diktálja, hogy a jövedelemnek legalább a fele helyben maradjon.
Országos szinten a vizek alig 10 százaléka kerül palackba. A szénsavas ásványvizek 65 százaléka Székelyföldön található, a két piacvezető ásványvíz-forgalmazó – mindkettő termékei Magyarországon is kaphatók – is innen táplálkozik.
A Borszék egy román érdekeltségű cég birtokában van, a csíkszentkirályi telephelyű Hargita Gyöngye magyar üzletember tulajdona. A nagy hagyományra visszatekintő háromszéki ásványvíz-kitermelés viszont halódik, az évtizedeken át a „borvíz” szinonimájának tekintett bibarcfalvi vízből egy év alatt sem palackoznak annyit, amennyit a Hargita Gyöngye egy hónap alatt – azaz 15 millió litert. A másik nagy múltú víz, a bodoki pedig akadálytalanul folyik szét a határban, a licencet elnyerő cég két éve nem foglalkozik palackozással. Utóbbi birtokbavételére a háromszéki önkormányzat is versenybe szállt, de mivel az önkormányzatoknál korlátozták a felső vételi határt, nem tudta tartani a lépést az azóta teljes passzivitásba süllyedt versenytárssal.
Az országos szintű pangást két tényezővel magyarázzák a szakemberek: értékesítési nehézségek, illetve a hatalmas szállítási költség miatt alacsony exportráta. De nem elhanyagolható tényező a gyenge minőségű asztali vizek megjelenése és erős lobbitevékenysége sem. Ennek hatékony ellentételezésére a jelek szerint a nagyoknak sincs elegendő erejük, és az iparágon az sem segít, hogy a vízbőség következtében már az országos vésztartalékok felhalmozásának kötelezettségét is felszámolták.
