A világ legalulfizetettebb dolgozói – egy hét robot, két tál ételért

A Világbank becslése szerint a világ lakosságának körülbelül 8 százaléka él a nemzetközi szegénységi küszöb alatt, vagyis napi kevesebb mint 3 dollárból. Ennek a csoportnak jelentős része a „szegény, de foglalkoztatott” réteg. A világ legalulfizetettebb dolgozói azok, akik a ruháinkat varrják, az okostelefonokhoz szükséges kobaltot bányásszák, vagy az online rendelések fast fashion üzemeiben dolgoznak. 

A globalizált gyártás szabályai egyszerűek: ott folyik a termelés, ahol a legolcsóbb az előállítás. A nagyvállalatok olyan kiterjedt beszállítói és alvállalkozói hálózattal rendelkeznek, hogy sokszor szinte képtelenség kibogozni a szálakat, ráadásul ezek nagy része jogi szürkezónában működik. A dolgozók többségének nincs szakszervezeti védelme, túlóráikat nem fizetik ki, és nincs lehetőségük a béralkura.

Bangladesi textilipar – ami a GDP felét tartja életben 

Banglades a világ második legnagyobb ruhagyártója Kína után. Több mint 4,4 millió ember dolgozik a textiliparban, ebből 80 sázalék nő. A legtöbben havi 12 500 taka (kb. 43 500 forint) minimálbért kapnak, miközben a helyi civil szervezetek szerint a megélhetési bér legalább 25 ezer taka vagyis durván 81 ezer forint lenne. A gyárak gyakran rosszul szellőznek, nyáron 35–40 fokban is dolgoznak bennük, a műszakok pedig 10–12 órásra is nyúlhatnak. A túlórát sok helyen nem fizetik, a dolgozók fáradtságra, rosszullétre, légzőszervi megbetegedésekre panaszkodnak. Ott van példának a híres „Rana Plaza”-katasztrófa, amely 2013-ban több mint 1100 munkás életét követelte, amikor a ruhagyárépület összeomlott. Azóta ugyan szigorodtak a biztonsági szabályok, de a termelés gyorsaságára építő nyomás nem csökkent.

Kongói Demokratikus Köztársaság – kobalt a zsebünkben 

A kongói föld mélye a modern technológia kincstára. Kobalt nélkül nincs okostelefon, elektromos autó vagy laptopakkumulátor. A világ kobaltkészletének több mint 70 százalékát itt bányásszák, gyakran kézi eszközökkel, gyerekek és felnőttek együtt, védőfelszerelés nélkül. Az artizán bányászok napi 1–3 dollárt keresnek, miközben 10–12 órát dolgoznak a szűk tárnákban, oxigén- és fényhiányban. 

A munkabalesetek, beomlások, mérgezések rendszeresek. A helyi közösségek szinte semmit sem profitálnak a nyersanyagexportból: a bevétel multinacionális közvetítőkön és kereskedőkön keresztül jut el a nagyvállalatokhoz. A Fair Cobalt Alliance és az Amnesty International jelentései szerint a munkakörülmények javítására tett ígéretek lassan haladnak, miközben a kereslet a zöldtechnológiák miatt évről évre nő. Az eredmény: a világ leggazdagabb vállalatai a világ legszegényebb bányászaira építik a jövő iparát.

Kína: a „gyárfalvak” és a fast fashion új generációja

A fast fashion forradalmát a kínai Shein vitte tökélyre. A márka 2024-re a világ legnagyobb online ruházati cége lett, napi több ezer új modell kerül fel a webshopjára. A termékek mögött azonban nem hatalmas automatizált üzemek, hanem kisebb varrodák ezrei dolgoznak a dél-kínai „gyárfalvakban”. A Channel 4 dokumentumfilmje (Inside the Shein Machine, 2022) szerint egyes munkások napi 16–18 órát dolgoztak, havi egy szabadnap mellett, 3–4 centet kaptak egy ruhadarabért. A cég azóta bejelentett reformokat és auditprogramokat, de a gyorsaságorientált üzleti modell maga termeli ki a túlmunkakényszert. A jelenség tipikus: a digitalizált rendelés és a „valós idejű” divat valójában még több kézimunkát igényel, csak éppen láthatatlanabb módon. 

Kiknek dolgoznak ők valójában? A ruhagyárak, bányák, szerelőüzemek termékei végül a fejlett országok fogyasztóinál landolnak, gyakran olyan márkák logóival, amelyek etikusnak hirdetik magukat. A bérkülönbség a láncban brutális: míg egy bangladesi munkás havi 113 dollárt keres, addig a nyugati márkák nyereséghányada gyakran egyetlen pólón meghaladja ezt az összeget. A munkavállalók többsége nő, akiket a kényszer, az alacsony iskolázottság és a család eltartása hajt.

Miért nem változik semmi?

A változást nehezíti, hogy a nagy márkák nem közvetlenül alkalmazzák a munkásokat, hanem alvállalkozókon keresztül dolgoztatnak. A felelősség így elmosódik. A „zöld” vagy „etikus” marketing gyakran csak részleges valóság: auditok, ellenőrzések és kódexek léteznek, de a napi gyakorlatban a határidők és az árverseny diktál. A globális bérverseny lefelé tart: ha egy országban nőnek a bérek, a gyártás gyorsan továbbvándorol a következő, olcsóbb helyszínre, például Kambodzsába vagy Etiópiába. Ez az úgynevezett „race to the bottom” effektus: mindenki olcsóbb akar lenni, de a vesztes végül mindig a munkás. 

A világ legalulfizetettebb dolgozóinak jövője 

Egyre több nemzetközi szervezet sürgeti a „living wage”, azaz megélhetési bér bevezetését, amely a helyi élelmiszer-, lakhatási és egészségügyi költségek alapján számítódna. Az EU-ban már készül a kötelező vállalati „due diligence” irányelv, amely arra kötelezné a cégeket, hogy beszállítói láncaikban is felelősek legyenek a munkakörülményekért. A fogyasztók szerepe sem elhanyagolható. Kevesebb, de jobb minőségű, nyomon követhető eredetű termék vásárlása közvetve nyomást gyakorolhat a márkákra. Ugyanakkor a felelősség döntően a vállalatoké és a szabályozóké: az, hogy valaki biztonságos körülmények között dolgozhat-e, nem lehet a vásárló morális döntésére bízva.