A vagyon alig 10 százaléka magántőke

Az egészségügyi vállalkozások tevékenységének megengedése eddig nem jelentette annak elismerését, hogy a szolgáltatás a betegellátás szempontjából szükséges, és hogy a szolgáltató jogosult lenne az egészségbiztosítási alapból való finanszírozásra. Ez azt eredményezte, hogy csak korlátozott számban és meghatározott területeken jöttek létre egészségügyi magánbefektetések. A magán egészségügyi intézmények egy része úgy működik, hogy - az OEP-pel kötött szerződés alapján - tevékenységének egy részét vagy teljes egészét a biztosító finanszírozza. Vannak azonban teljesen magánfinanszírozásra épülő egészségügyi intézmények is, ilyenek jellemzően a természetgyógyász-centrumok.

Nem vesszük számba magántőkeként a háziorvosi praxisprivatizációt, miután az állam első lépésként ingyen adományozta oda a praxist. Ezzel tőkebeáramlás az egészségügybe nem következett be. Nem vesszük számba továbbá a gyógyszergyártásban és a gyógyszer-kereskedelemben lévő magántőkét.

Ha a magánegészségügy legjellemzőbb mutatóit nézzük az elmúlt hat év alatt, a következőket tapasztaljuk.

2001-ben az egészségügyben a 21 milliárdnyi saját tőke 1,4 százaléka volt állami és 21 százaléka külföldi tulajdonban. A befektetett tőke jövedelmezősége (adózás előtti eredmény / sajáttőke) 16,3 százalékos volt, a nettó árbevételre vetítve az eredményt (adózás előtti eredmény / nettó árbevétel) pedig 6 százalék körül alakult. A hozamok magasabbak voltak a nemzetgazdasági átlagnál, és közelítenek a legjobb feldolgozóipari szakágazatokban elértekhez. Ezekből az értékekből arra következtethetünk, hogy a tőkebefektetés - alapos mérlegelés után - az egészségügy legjövedelmezőbb területeire történt.

Az egészségügybe a tőkebeáramlás mégsem elég dinamikus, és az ágazat egészéhez képest a magántőke volumene elenyésző. Az egészségügyben nyilvántartott mintegy 225 milliárd forint értékű épülethez és gépi berendezéshez viszonyítva a 21 milliárd forint értékű magántőke nem teszi ki még a 10 százalékot sem.

Mint már említettük, az egyik probléma az egészségügyi magánszektor fejlődésének útjában eddig a fizetőképes kereslet hiánya volt. Bár az 58 milliárd forintnyi árbevételből nem különíthető el a az egészségbiztosító által, illetve a tehetős betegek által finanszírozott rész, nyilvánvaló, hogy létezik egy olyan fizetőképes réteg, amely hajlandó megfizetni elsősorban azokat a szolgáltatásokat, amelyeket nem kap meg a szervezett állami egészségügy rendszerén belül. Az árbevétel 1995 óta négy és félszeresére nőtt, és egy forint befektetett tőke átlagosan 3 forint árbevételt eredményezett.

A magánegészségügy iránt megnyilvánuló fizetőképes kereslet azonban viszonylag kis volumenű és nem eredményezte az állami egészségüggyel párhuzamos kapacitások kiépülését. Azokat az egészségügyi szolgáltatásokat, amelyek az állami egészségügy rendszerén belül elérhetők, a fizetőképes magánkereslet látensen, paraszolvencia formájában fizeti meg, mert ez számára jóval olcsóbb, mint a magánegészségügy szolgáltatásainak igénybevétele. A paraszolvencia formájában megjelenő lakossági "co-payment" többszöröse a magánintézmények összes bevételének.

A kérdés az, hogy be lehet-e vonni az egészségügyi szolgáltatásokra formális és informális keretek között rendelkezésre álló lakossági forrásokat az állami egészségügy finanszírozásába, mert az olyannyira szükséges tőke csak abban az esetben vállalkozik az állami egészségügy szanálására, ha ott a jelenlegi magánegészségügyhöz hasonló megtérülési viszonyokat talál. Minden, e tárgyban megszólaló szakértő véleménye az, hogy a paraszolvencia az egészségügy rákfenéje, és nyilvánvaló, hogy az egészségügyi bérhelyzet rendezése a kérdés megoldásának az első szükséges, de nem elégséges feltétele. A paraszolvencia esetében a társadalmi értékrendbe mélyen, évtizedek alatt beépült normáról van szó, amely sajnos akkor is csak nehezen és lassan változik, ha a kiváltó ok már megszűnt.

Szükséges továbbá a lakossági források szervezett beemelése az egészségügy finanszírozásába, úgy hogy a saját egészségükért saját zsebből, a kötelező járulékon felül fizetni hajlandók tényleges előnyökhöz jussanak az egészségügyi szolgáltatások igénybevételénél. Ugyanúgy, mint a paraszolvencia esetében - például ténylegesen szabad orvosválasztás, sorrendi előnyök, kényelmi szolgáltatások stb. -, melyhez társulhatnak egyéb kedvezmények is (adókedvezmények stb). Ezek az intézkedések természetesen megosztják a szabályozás szempontjából ma egységesen kezelt betegközösséget, és láthatóvá teszik az eddig borítékba dugott különbségeket. Az informális viszonyok formálissá tétele a társadalmi különbségeket is láthatóvá teszi. Gondosan és jól kidolgozott eszközrendszerrel a nyílttá váló feszültségek enyhíthetők, de létezésükkel számolni kell.

Ahhoz, hogy az egészségügyben a tőke megjelenjen, az amortizációnak az elszámolása alapkövetelmény. Jelenleg az egészségügyben a tőkeköltségeket nem kezelik valós költségként, így azok az intézetek pénzügyi beszámolóiban sem szerepelnek. A számított értékcsökkenés nem számít költségnek, pótlására fejlesztési alap semmilyen formában és sehol sem képződik.

Az érvényes amortizációs kulcsok alapján az épületekre, építményekre átlagosan 2,5 százalékos, a gépekre, műszerekre 20 százalékos átlagos amortizációs kulccsal lehet számolni. Ennek megfelelően az éves értékcsökkenés mértéke az épületeknél 5, a gépeknél-műszereknél 25 milliárd forint. Ez a 30 milliárd forint a gyógyító-megelőző ellátásra fordított összes OEP-forrás 10 százaléka, ezért ha az értékcsökkenést költségnek tekintjük, akkor a jelenlegi költségszint átlagos 10 százalékos növekedésével kell számolni.

A kórházakba történő magánbefektetések másik feltétele a kórházkonszolidáció, ami a kórházi működés racionalizálását és a súlyosan eladósodott kórházak állami szanálását jelenti.

A magántőke kiterjedt egészségügyi szerepvállalásának tehát több közgazdasági feltétele van. Belső feltételként az egészségügy bérrendezését, az amortizáció elszámolását, a kórházi adósságállomány kezelését jelöltük meg. Miután mindez jelentős költségemelkedést idéz elő és pluszként a magántőke profitigénye is megjelenik, ehhez meg kell teremteni új finanszírozási források lehetőségét. A lakossági források intézményesített egészségfinanszírozásba történő bevonása az egyik lehetőség. Ahhoz, tehát hogy az egészségügy vonzó terep legyen a magántőke-befektetések számára, először nagyon sok állami forrás szükségeltetik, majd egy kényes, az egészségügy eddigi alapértékeit is érintő átalakítási folyamat, amelynek eredményeként egy, az eddiginél átláthatóbb viszonyok jönnek létre.

A szerző a GKI Gazdaságkutató Rt. kutatásvezető közgazdásza