Alvászavarok és kezelésük
Többszörösen megerősített adat azonban, hogy az amerikai nemzetgazdaságnak évente több mint 100 milliárd dollárjába kerül az alvászavarok következménye.
Magyarországon az utóbbi öt évben a fővárosban és az egyes régiók központjaiban folyamatosan fejlődő alvásdiagnosztikai központok alakultak, a szükséges ismeretek mind szélesebb körben terjednek az alap- és a szakellátásban dolgozók körében. Hazai rendszerünk mindegyik szintje számbeli és minőségi fejlesztésre szorul. A legnagyobb hiány az alap- és szakorvosi ellátással szoros kapcsolatban működő alvásambulanciákban van, ahol az alvászavarok megítéléséhez értő, speciálisan képzett szakemberek dolgoznak. Tevékenységük döntő az alvászavarban szenvedő, orvoshoz először forduló betegek állapotának megítélésében, az alvászavarok sajátos körülményeinek tisztázásában, a beteg felvilágosításában, a következmények felmérésében és a leghatékonyabb diagnosztikus és terápiás lehetőségek kiválasztásában.
A megfelelő időtartamú és tartalmú alvás (előbbi órákban, utóbbi csak speciális vizsgálatokkal mérhető meg) nélkülözhetetlen a szellemi-fizikai teljesítményünk, egészségünk fenntartásában. Mindig annyit és olyan minőségben alszunk, amennyit a nap során érvényesülő szellemi-fizikai igénybevételünk megkövetel. Alvásigényünk jelentős egyéni eltérések mellett az életkorral változik. Az újszülött átlagos alvásigénye csaknem 20 óra, az óvodásoké 10, a fiatal felnőtteké 8-10, a felnőtteké 6-8 óra, 60 év felett ez 5-6 órára csökken. A fiatal felnőtt alvásszerkezete képes alkalmazkodni a rendelkezésre álló alvásidőhöz, 50 év felett ez már nem, vagy alig sikerül.
Alvászavarról csak az alaposan diagnosztizált panaszok és klinikai jelek esetén beszélünk. Zavart lehet az elalvás, ilyenkor az esti lámpaoltástól az elalvásig fél óránál hosszabb idő - nemritkán órák - telnek el. Zavart lehet az alvás folyamatossága, ha azt háromnál több alkalommal hoszszabb ébrenlét szakítja meg. Rövidülhet az alvás időtartama korai ébredéssel. Gyakran előfordul, hogy alvásunkat számtalan, többnyire nem tudatosult, rendellenes légzés, mozgásepizódhoz csatlakozó ébredés tördeli szét.
Az alvás-ébrenlét zavart változatos jelenségek (horkolás, beszéd, fogcsikorgatás, visszatérő végtagmozgások, csapkodó, dobáló testmozgások, az ébrenlét alatt megjelenő izomtónusvesztés, kedély- és személyiségváltozás) kísérhetik. A rövid távú alvásképtelenség esetén az alváselégtelenség tünetcsoportja átmenetileg, de két hétnél rövidebb tartamban jelentkezik. Az esetek többségében stresszállapotot, repülőutakhoz társuló időzónaváltást, több műszakos munkakörök átmeneti megterheléseit, akut testi betegséget, pszichológiai problémát találunk a háttérben.
Krónikus alvászavarról beszélünk, ha az alváselégtelenség egy hónapnál hosszabb ideig áll fenn. Ennek kivizsgálása és ellátása szakorvosi feladat.
A krónikus alvás-ébrenlét zavar egyik oka az alvásfüggő garatelzáródás (alvási apnoe). Kontrollált epidemiológiai adatok szerint a 40-60 év közötti férfiak 4-6 százalékát, az egész lakosság 1-2 százalékát érinti. Ez alattomosan, évek során kialakuló, csak alvás idején jelentkező légzési rendellenesség, ami a garat ismételt elzáródásán, az azt követő oxigénhiányon, illetve az alvásfolyamatot, a vegetatív és hormonális szabályozást széttördelő, súlyos stresszállapotot kialakító ébredéseken alapul. A beteg és környezete ész-leli a jeleket, és a következményeket (magas vérnyomás, szív- és agyi vérellátási zavarok, közlekedési balesetek, szellemi teljesítmény hanyatlása), de az egyes tünetek és következmények közötti kapcsolat bizonyítása csak az alvásdiagnosztikai hálózat munkája révén lehetséges. E kór a gyógyászati segédeszközökkel (légsínterápiás [CPAP-] és horkolásgátló készülékek), műtétekkel, illetve életmód-változtatással gyógyítható. A megfelelően diagnosztizált betegek az utóbbi években társadalombiztosítási támogatással jutottak hozzá a terápiás eszközökhöz.
Alvásunkat számos fiziológiás mozgásforma kíséri (rángások, fordulás, epizodikus kar- és lábhajlítások, mimikai megnyilvánulások, mormogás, nyelés). A nyugtalan láb szindróma, a periodikus lábmozgás zavar a lakosság 8-10 százalékát érinti. A beteg csak a krónikus alvás-ébrenlét zavart észleli, számára az alvást megszakító végtagmozgások rejtve maradnak. A megfelelő gyógyszeres kezelés (benzidoazepinek, agyi dopamin-anyagcserét befolyásoló szerek, vasterápia) előírása az alvásmedicina feladata.
A napközbeni aluszékonyság a betegek 60-70 százalékánál jelentkező tünetegyüttes, ami memória-, figyelemzavarból, ingerlékenységből, depresszióból és az alvás látszólagos folyamatossága ellenére fellépő, nehezen vagy alig kivédhető nappali alváskésztetésből áll. Lehetőségére gondolni kell gyakori közlekedési balesetek, tanulási és munkahelyi problémák, személyiség- és magatartás-változás esetében is. Az említett zavarok között találjuk a hazánkban 5-6000-re tehető, narcolepsiában és elsődleges aluszékonyságban szenvedő betegeket, akik gyó-gyulása - zömében fiatal emberekről lévén szó -, életpályája és életkilátásai az alvásmedicina és az ideggyógyászat ismereteit feltételező helyes kórismén és a számukra szükséges speciális gyógyszerek biztosításán alapszik.
A pszichofiziológiai insomnia a krónikus alvás-ébrenlét zavarok jelentős részét teszi ki. Jelentős részében találunk közöttük olyanokat, akiknél a kezdeti ellátás komoly hibái igazolhatók. Lényege, hogy alvásra ösztönző környezetben ébresztőreakció kondicionálódik, szorongás, napközbeni fáradtság, alvás- és teljesítményértékelési zavarok alakulnak ki. Ellátásában az alvást elősegítő szerekkel szemben a nem gyógyszeres megoldásoknak (alváshigiénés szabályok betartása, az okok megismerése, az orvos és a beteg között hónapokra nyúló terápiás kapcsolat biztosítása) van inkább szerepe a sikeres kezelésben. Az altatószerek tartós alkalmazása szintén az alvásmedicina szakértelmét igényli, melynek alapfeltétele az orvos és a beteg közötti kapcsolat minősége.
Az alvást elősegítő gyógyszerek az alváselégtelenség megoldásának fontos, de nem egyedüli elemei. Ma már meg kell különböztetnünk javasolható, fenntartással adható, nem adható szereket, és ismerni kell azokat az állapotokat, ahol altatószer nem vagy csak korlátozással alkalmazható. A szakember feladata, hogy az átmeneti vagy a krónikus alváselégtelenség okait tisztázza, megállapítsa a szükséges gyógyszert, annak alkalmazását, biztosítsa a beteg számára a viszszajelzés és együttműködés feltételeit.
