Informatika az egészségügyben
Hazánkban a betegellátás egyre újabb kihívásokkal szembesül az évszázad fordulóján. Az orvostudomány és a betegellátásban alkalmazott technológia olyan gyorsan változik, hogy a legtöbb esetben elfogadhatatlanul hoszszú idő telik el, amíg egy innováció polgárjogot nyer a hétköznapi betegellátásban. Egyre több a krónikus beteg, akiknek eredményes és költséghatékony ellátása lassan már meghaladja az akut betegellátás forrásigényét. A finanszírozás különböző formái a makro-egészségpolitikai érdekek és az egyéni érdekek sorozatos konfliktusát teremtik meg, amelyek ugyancsak jelentősen rontják a betegellátás minőségét. Csakhogy e kiemelt problémák kezeléséhez is fejlett információ- és kommunikációtechnológiai megoldások lennének szükségesek, ezzel sajnos sokszor inadekvát formában, elégtelen színvonalon állnak ma még rendelkezésre.
A betegnek joga van a magas szintű és lehetőleg hibától mentes ellátáshoz, amelyet csak akkor kap meg, ha az őt ellátó orvos, ápoló is a legjobban tájékozottak közé tartozik. A betegellátás jellege és ezen keresztül az orvos-beteg kapcsolat tartalma is komoly változáson megy át. Krónikus betegségek esetében nem korlátozódhat már többé az egyszeri rendelői találkozásra, hanem folyamatosan kapcsolatban kell lennie az orvosnak, betegellátónak a betegével, hiszen számtalan információ származik olyan forrásokból, amelyek például
automatikusan monitorizálják a beteget hétköznapi tevékenységei közben is, lehetővé téve az orvosnak a proaktív beavatkozást bizonyos helyzetekben. Ezek az adatok sokszor automatikusan tárolódnak, kiértékelik őket és a tudásmenedzsment sokrétű eszköztárán keresztül javítják az ellátás színvonalát.
A betegellátás egyre inkább transzparenssé válik, szolgálva a minőség javítását és a betegek jobb tájékoztatását. Ehhez szintetizált adatokra van szükség az ellátás, a finanszírozás és a népegészségügy különböző struktúráiból, melyek jellegzetesen csak mint melléktermékek képződnek a reálfolyamatok elektronikus rendszereiből.
Bármilyen feltétel ezek közül többek között csak akkor teljesülhet, ha a magyar egészségügy hétköznapjaiban jelen van a kor színvonalán álló, koncepciózusan felépített információ- és kommunikációtechnológiai eszközrendszer.
Lehet-e beszélni tájékozott betegről, ha az nem fér hozzá elektronikusan minden róla rögzített információhoz (elektronikus kórtörténet)? Ha az azt tartalmazó kórházi információs rendszerek, háziorvosi kórtörténetek még létre sem jöttek, nemhogy ellenőrzött módon számára rendelkezésre állnának? Ha nincs még teljes körű közhiteles nyilvántartás az interneten a hazai betegellátókról, elérhetőségükről, profiljukról? Ha egészségi állapotával, betegségével kapcsolatban nem tud saját felkészültségi színvonalán információkat beszerezni anyanyelvén a világhálón?
Megvannak-e a feltételei a magas szintű és hibától mentes betegellátásnak, ha a kórtörténeti adatok nincsenek teljes körűen, feldolgozhatóan elektronikusan tárolva, lehetővé téve a döntéstámogatás sokféle formáját a betegellátás helyén és időpontjában (elektronikus kórtörténet)? Ha a beteg adott esetben már a vizit előtt sem képes megadni főbb panaszait, problémáját az orvosnak, lehetővé téve egy eredményesebb, célirányos vizsgálatot (internetes anamnézisfelvétel)? Ha az intézeten belül vagy a különböző intézetekben, praxisokban dolgozó, de ugyanannak a betegnek az ellátásában részt vevő szakemberek nem tudják gyorsan és célirányosan informálni egymást a beteg állapotáról (kórházi információ-rendszeren belüli és intézmények közötti adatcsere)?
Van-e értelme megkövetelni az orvostól a betegellátás proaktív - akár vizitek közbeni - menedzselését is, ha az országos kezelési irányelvek nem alakultak még át olyan elektronikus protokollokká, amelyek az egész életutat tükröző kórtörténet kiértékelésén alapulnak (tudásmenedzsment és elektronikus kórtörténet kapcsolat)? Van-e ma strukturált formája, finanszírozási, jogi és etikai kerete az orvos és beteg közötti elektronikus üzenetcserének (SMS- vagy
e-mail kapcsolat)? Lehet-e ma széleskörűen ellenőrizni a beteg állapotát online módon, ki fizeti ezt az állapotmonitorozást, ki
viseli érte a felelősséget? Be lehet-e jelentkezni vizsgálatra minden alapellátóhoz vagy ambuláns szakorvosi rendelésre? Mikor teremtődik meg elfogadott keretek között a telefonos triázs és a betegek irányítása, informálása (a kezdeti lépéseken vagyunk csak túl)?
Megannyi kérdés, melyeket sok esetben csak feltenni tudunk, de a válasz várat magára. Összehangolt erőfeszítéseket, szervezési és finanszírozási lépéseket igényelnek, rövid határidővel. Különben hiába vagyunk az Európai Unió tagjai, az egészségügyben csak másodrangú
európai polgárok maradunk.
