Jubilálunk, örömre nincs okunk
Kevesen gondolták volna, hogy öt év elteltével olyan állapotban találjuk az egészségügyet, mint amilyennek ma tapasztaljuk. Különösen úgy, hogy közben az Európai Unió tagjaivá váltunk. Minden esztendőben komoly, az ágazat jövőjét alapvetően megváltoztatni szándékozó tervezetekről vitatkoztunk. Mindezek ellenére, ha jogtárunkat a CD-meghajtóba helyezzük és rákattintunk az elmúlt öt esztendő egészségügyi törvényeire, hat címszó jelenik meg a képernyőn. Ebből a 2002. évi VI. törvény egy nemzetközi egyezmény, illetve az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyv kihirdetése. Az egészségügyi közvetítői eljárásról és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamaráról szóló törvények a közvetlenül érintettek számára fontosak, de az ágazat szempontjából nem tekinthetők kiemelkedő jelentőségű jogszabályoknak. Sőt, a mediációval kapcsolatban lassan kimondhatjuk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, igaz, korrekt értékelés még nem készült az elmúlt időszakról. A 2001 júniusában kihirdetett "az egészségügyi szakellátási kötelezettségekről, továbbá az egyes egészségügyet érintő törvények módosításáról" szóló jogszabály klasszikus "salátának" tekinthető. A szakellátás kapacitáselosztásának szabályozása mellett hat másik törvényt és egy törvényerejű rendeletet módosított. Az egészségügyet közvetlenül érintő rész a betegjogok szempontjából jelentősnek minősíthető.
A 2000. évi II. törvény "az önálló orvosi tevékenységről" címet viselte, de a köztudatba "praxistörvény" néven vonult be. Felemásra sikeredett jogszabályról van szó, hisz az épp aktuális kormányzati oldal az épp aktuális ellenzékkel nem tudott megegyezni az önkormányzati törvény módosításában. Ezzel le is zárhatnánk az elmúlt öt esztendőt, pedig számos egyéb kezdeményezés is történt ezen időszak alatt.
2001 és 2003 között az ún. kórháztörvényekről folyt a vita. Kettőt is kaptunk belőle. Először megszületett a Mikola-féle, majd a Csehák-féle - miután az előzőt hatályon kívül helyezte. Utóbbit meg az Alkotmánybíróság semmisítette meg. Ezt követően új csapat, új elképzelésekkel lépett a színre. A "térségi egészségszervező szolgálatról és a regionális egészségfejlesztésről" szóló törvényjavaslat - több változatot követően - a tervezet szintjén megrekedt. Bukott a kormánybiztos, majd bukott a kormány is. Igaz, nem emiatt. Az új kormányfő már nem szívesen emlékezett elődje ígéreteire, sőt egyértelművé tette, hogy nem kíván semmit tenni, mert szeretné kerülni a konfliktusokat. A hangsúly az egészségügyről, az egészségre tevődött át, a volt egészségügyi minisztert pedig népegészségügyi kormánybiztossá nevezték ki.
Az évenkénti költségvetés hozott azért változásokat az ágazatban. A kezdetben mintegy 170 ezer fővel indult irányított betegellátási modell mára kétmilliós rendszerré nőtte ki magát. Hiába fogalmazódtak meg fenntartások a módszerrel szemben, az Állami Számvevőszék idei megsemmisítő jelentése kellett ahhoz, hogy a további bővítéstől elálljanak. Igaz, már a rendszerben lévőknek sem érdeke a parttalan kiterjesztés, hisz így bezárulna számtalan kiskapu.
Szintén a költségvetési törvény keretében módosították - képviselői javaslatra - az egészségügyi törvényt, és alkották meg a regionális egészségügyi tanácsok jogszabályi keretét. A kapacitások és a fejlesztési források elosztásában jelentős szerepet kapó "intézmény" - érdekes módon - nem váltott ki látványos érdeklődést sem a szakma, sem a média részéről. Lehet, hogy az Alkotmánybíróság döntésére vár mindenki.
A legnagyobb csapást az ágazatra a múlt év januárjától bevezetett ún. "volumenkorlátos" finanszírozás jelentette. A bevezetésekor jelzett veszélyek mára már realitássá váltak. A Magyar Kórházszövetség és az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete által végzett legutóbbi felmérés az intézmények fokozatos eladósodását mutatták. Kiürültek az egészségügyi intézmények tartalékai, alapvető tárgyi eszközök hiányoznak és az orvos migráció ma már ellátási gondokat okoz. Ilyen körülmények között nem várható el a betegellátás színvonalának javítása, de még szinten tartása sem. A pénzügyi kormányzat erősen restriktív politikája mindezek mellett konzerválja a struktúrát, és egyben fokozza a meglévő ellátási és hozzáférési egyenlőtlenséget. A legutóbbi közvélemény-kutatási adatok is jól mutatják a negatív tendenciát. Ma még beláthatatlan következményei lehetnek az ügyeletekkel és az elmúlt évre vonatkozó elmaradt 13. havi bérrel kapcsolatos bírósági döntéseknek. Igaz, ez már nagy valószínűséggel a következő kormány gondja lesz.
A jubileumi tanácskozáson tehát érdemes visszatekinteni, de örömre nincs okunk. Az egészségügy sokkal rosszabb állapotban van mint öt évvel ezelőtt.
