Sosztakovics az Operában
Ahhoz, hogy a beregszászi Vidnyánszky Attila rendezte Kisvárosi Lady Macbeth hasson az Operában, Dmitrij Sosztakovics zenéje szinte önmagában "elegendő". Persze azáltal is, ahogyan a mű Héja Domonkos karmesterkedésének köszönhetően megszólal. Meghökkentően expresszív és dinamikus, drámai, mégis könnyed, sőt: ahol kell, humoros motívumokból épül kerek egésszé a kavalkád. Annyira erős, hogy az énekesek helyenként alig győzik tartani a lépést. Ez a Jekatyerinát az általunk látott szereposztásban érzékenyen megformáló Bátori Évának sikerül leginkább - aligha csak a főszereplőnek kijáró "megkülönböztetés" okán kapja ő a legnagyobb tapsot a függöny után.
Az előadás itt-ott döcög kicsit, apróbb hibákat észlelünk. Gulyás Dénesről például nehezen hihető, hogy a délceg Vadász Zsolttól ripsz-ropsz képes elszeretni becses nejét. Ezúttal valahogy nemcsak az alkata, a hangja sem hoz annyi férfias energiát, amennyi meggyőzésünkhöz elegendő lenne. (Mondják, Vagyim Zaplecsnijnek a másik szereposztásban sikerül.)
A díszlet viszont - ahogyan azt Vidnyánszky állandó partnerétől, Alekszandr Belozubtól megszoktuk - látványos és kifejező. Érteni véljük a koncepciót: ahogyan a dráma kiteljesedik, s Jekatyerina az egyszerű vidéki unalomtól (toszká - mondják oroszul, amely sajnos lefordíthatatlan) eljut a szenvedélyig, az őrületig és tovább, úgy válik mind nyugtalanítóbbá, majd egyszer csak végletesen letisztulttá a látvány is. A rendező visszafogottabb, mint egyébkor, mondhatni, "konzervatívabban" értelmezi a művet, hagyja, hogy dolgozzon a zene, s a már-már védjegyének számító kaotikus tömegjelenetekkel is csínján bánik.
A második felvonásban aztán markánsabban kezd működni a történet. Kialakul a ritmusa, megtalálja az ívét. A rendkívül erőteljesen megoldott kulcsjelenet pedig határozottan helyre tesz mindent. Borzongás a tarkón, katarzishoz közeli állapot. Különben is: pusztán amiatt megérte, hogy Sosztakovicsot nézhetünk-hallgathatunk Budapesten.
