Művészet & érték
Bizonyos fokig rejtély, miért adtam erre a pályára a fejem, ennek ugyanis semmi előzménye nem volt a családomban. De már 13-14 éves koromban eldöntöttem, hogy festő akarok lenni. Annyira lekötöttek a képek, hogy ha vendégségbe mentünk a szüleimmel, ott is mindig azt néztem, miket látok a falon. A legrémesebb giccset is hihetetlen figyelemmel tudtam tanulmányozni már kiskamasz koromban. Ha láttam egy ilyen képet, mondjuk patakparton lévő házzal és libákkal, tökéletesen bele tudtam élni magam olyan hangulatba, amely egyáltalán nem is áradt a képből.
Később, kaposvári gimnazistaként még több időt szentelhettem a vizualitás iránti kíváncsiságomnak. Színvonalas, régi latin gimnáziumba jártam, ahol neves tanárok tanítottak, s biztattak, amikor megtudták, hogy festő szeretnék lenni. A legalapvetőbb élményt a Rippl-Rónai-hagyaték jelentette számomra. Igaz, az egész város szellemisége hatott rám, hiszen számos neves festő származott Kaposvárról, többek között Vaszary János, Bernáth Aurél. De a legmeghatározóbb élményt az 1861-ben Kaposváron született és 1927-ben ott meghalt Rippl-Rónai József életműve jelentette.
Rippl-Rónai nevelt fia, dr. Martyn Róbert - a pécsi festő, Martyn Ferenc testvére - neves orvos volt, Zürichben végzett. A második világháború után rendbe hozta az eredetileg szép, nagy gesztenyéskerttel körülvett, az oroszok által feldúlt kúriát. Rengeteg Rippl-Rónai-kép volt ebben a hat-hét szobás kisnemesi kúriában, amely a kaposvári Róma-hegyen állt, én meg fel-feljárhattam a kúriába, nézegetni a képeket. Martyn doktor idős ember volt, híres csodadoktornak számított, akihez a hét végén az egész vármegyéből szekerekkel jöttek az emberek, néha dunyhák között ott is éjszakáztak a parkban. Martyn doktor a szegényektől vagy nem fogadott el semmit, vagy még ő adott nekik pénzt gyógyszerre. Ott élt és rendelt, miközben egy másik vidéki város kórházában dolgozott. Így aztán nem lődöröghettem folyton ott, de azért gyakran bejárhattam a kúriába nézelődni.
Ugyanilyen fontos volt számomra a kaposvári Rippl-Rónai-múzeum, amely maga volt az oázis. A hétvégeken becsattogtam oda, s mivel rendszerint ketten tartózkodtunk ott a teremőrrel, nyugodtan gyönyörködhettem a képekben. Órákig tudtam álmodozni, ahogy nézegettem a műveket, köztük azt a gyönyörű festményt, amely tavaszi, virágzó fát ábrázolt. Szerettem a természetet, kijártam festegetni, rajzolni, így önmagában a pompásan virágzó fa látványa is mélyen megragadott. De még inkább csodáltam, hogy ezt a nehezen megoldható, tulajdonképpen giccses témát milyen gyönyörűen, eredeti módon fel tudta dolgozni Rippl-Rónai. Álomszerű képet festett, amelyen a virágzó fának ez az elmosódott, menyasszonyi ruhára emlékeztető jellege finoman, érzékenyen jelenítette meg az egész tavaszt.
Nem győztem gyönyörködni a képben, amely biztatást is jelentett számomra, mert azt közvetítette elemi erővel, hogy bármiből lehet ragyogó, nagy műveket létrehozni. Az volt megdöbbentő, hogy a saját életéből és környezetéből merítve milyen közvetlenséggel és intimitással változtatta művészetté a vidéki kispolgári életet.
Erről gyakran eszembe jut volt mesterem, Kmetty János, aki mindig azt mondta, hogy a normális, természetes szép is szép. A modern művészetben vezető érzelem lett a diszharmónia, a disszonancia, s a harmónia, a szépség kikerült az érdeklődési körből - vagy legalábbis az előtérből. De Rippl-Rónai művészetében még a természetes szépség jelenik meg csodálatos művészi erővel. Ebben a virágzó fában is, amit ma szerintem egyetlen kortárs festő se merne megfesteni, mert azt a látszatot keltené, hogy valami behízelgő témát akar felszolgálni a közönségnek. Rippl-Rónai nagy művész volt, ő ilyen skrupulusokkal nem foglalkozott. Nem törődött azzal, mi illik az összképbe vagy az akkori világ fogadókészségébe. Saját magát tudta adni, ahogy ezt a csodálatosan virágzó fát az ő eszközeivel megjelenítette.
Rippl-Rónainál ez még szinte az utolsó boldog békeidőnek nevezhető, akár a kis kerthelyiségben a borozgatás, a szépség, a békesség, a harmónia - ő ebből egyéni és erőteljes művészetet tudott teremteni. Felemelő, ragyogó felfedezés volt ez az életemben. A Rákosi-időkben, a dogmatizmus éveiben ott volt előttem példaként ez a csodálatos életmű. Ha ma néha visszatérek Kaposvárra, mindig elmegyek a Rippl-Rónai-múzeumba, s megnézem ezt a képet, most is újra átélem ezt a hangulatot, amely 17-18 évesen sokat jelentett számomra. De amennyire ettől elvonatkoztathatok, elmondhatom: ma is óriási elragadtatással nézegetem ezt a gyönyörű festményt.
