A kórházszövetség a gyökeres megújulás híve

Az elmúlt két évtized a hazai kórházügyben számos kedvezőtlen változást hozott, így érthető, hogy minden gyökeres megújítást jelentő elképzelést, egészségpolitikai koncepciót nagy érdeklődéssel várunk és ha célravezető, támogatunk. Az alábbiakban a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) álláspontját foglaljuk össze az ágazat középtávú fejlesztéséről.

A jelenlegi helyzet rendkívül fenyegető, mert a betegek kórházi ellátásának színvonala helyenként már rossz, és egyelőre semmi nem utal a kedvező változtatásokra. Tagadhatatlan, hogy az egészségügyi ellátórendszer a mostani struktúrájában nehezen finanszírozható, de az eddigi, a változtatást célzó intézkedések erélytelensége és gazdasági megalapozatlansága lehetetlenné tette az átfogó, egységes és igazságos strukturális átalakítást.

A betegek számára a mostani ellátórendszer nem biztosítja a kiegyensúlyozott hozzáférést, az igazi esélyegyenlőséget. Bizalmuk számos helyen megingott a fekvőbeteg-intézményi ellátásban.

A menedzsmentek, a kórházvezetés eszközei kimerültek a káros befolyások visszaszorításában, általános forrásdeficittel és igen sok helyen szakemberhiánnyal is küzdenek. A tulajdonos önkormányzatok és ágazati minisztériumok a megfelelő eszközök hiányában képtelenek tartósan segíteni, alapvető törekvésük a nagyobb, politikailag is jelentős konfliktus elkerülése.

A Magyar Kórházszövetség a tagkórházak munkájára támaszkodva számos átfogó vizsgálatot végzett, és ezekkel bizonyította, hogy az intézmények pénzügyi, gazdasági helyzete egyre romlik. Az eladósodás fokozódik, a finanszírozás rendszerének átalakítási kísérletei eddig eredménytelenek. Ennek következtében a betegellátás alapvető működési feltételei is hiányosak, ritkultak és lelassultak a beruházások, jelentősen romlott az épület- és műszerállomány.

Vizsgálataink a szakember-ellátottságra is kiterjedtek, és súlyos hiányokat tártak fel például a kisvárosi kórházak orvosellátottságában, vagy másutt, a betegágy mellett szolgálatot teljesítő szakdolgozók vonatkozásában. Az alapvető ok a bérek igen kedvezőtlen alakulása, az ösztönző rendszer kialakításának pénzügyi korlátai.

E tények birtokában a döntéshozók felé számos kezdeményezéssel éltünk. Többnyire az igazunkat elismerő, jószándékú választ kaptunk, de megfelelő források és átfogó stratégia híján gyökeres megoldások nem születtek, sőt a külső környezet gyors változásai újabb és újabb nehézségek elé állították a kórházvezetést: így például ugrásszerűen nőtt a kártérítési perek száma és az azokra kifizetett öszszeg, vagy egyre fenyegetőbb az európai munkaidő-normatívák bevezetésének hazai törvénykezési és gazdasági megalapozatlansága. Mindezek alapján érthető, hogy a kórházak vezetői örömmel fogadták az átfogó fejlesztési program kidolgozásának tervét, amelyben aktívan is közre kívánunk működni.

Az első kulcskérdésnek az ellátókapacitások volumenét és azok struktúráját, funkcionális és térbeli elhelyezkedésüket, összekapcsolódásukat tartjuk. Mindenekelőtt a változóban lévő tulajdonosi összetételben is tisztázni kell az ellátási kötelezettség (sürgősségi ellátás, területi elv stb.) érvényesíthetőségét. A legcélszerűbb betegutak kialakítása céljából meg kell határozni a kistérségi és regionális ellátási feladatokat és az azokkal arányos ellátási kapacitásokat. Az új szabályozásokat össze kell hangolni a területfejlesztési (már elkészült) koncepcióval és az önkormányzati kötelezettségek újrafogalmazásával. A másik koordinációs feladat a szociális ellátással történő ésszerű feladatmegosztás.

Továbbra is szűk és emiatt is rosszul kihasznált kapacitásokat jelent ugyanis a kórházi krónikuságy-kontingens. Ma az aktív (igen költséges és rövid ápolási idejű) fekvőbeteg-osztályokon jelentős arányban (kb. 5-20 százalék között) szociális indokú ellátás történik, és rehabilitációra sem mindig azok kerülnek, akik esetében ez szakmailag indokolt lenne. A gyógyíthatatlan betegségek végállapotának szakszerű ellátására ki kell terjeszteni a már bevált hospice modellt.

A betegirányítás és tájékoztatás korszerűsítésének alapkérdése a lakosság egészségkultúrájának jelentős javítása, amelyhez valószínűleg kevés lesz 20 esztendő.

A másik "target" a működtetéshez és a fejlesztésekhez a forrásbiztosítás, makroszinten az ágazat részesedése a nemzeti jövedelemből, majd az elosztórendszereken keresztül a kórházi szektor finanszírozásának biztonságossá tétele. A magánerő bevonásának vannak lehetőségei és komoly előnyei, de számolni kell a korlátokkal is. A szektorsemlegesség nem vezethet a "kicsemegézésekhez", a tőkemegtérülés természetes, de az extraprofit nem terhelheti a járulékalapot. A bevételi oldalon makroszinten érvényt kell szerezni a "minden állampolgár után kell valakinek a járulékot fizetni" elvnek, így lehet a biztosítási alapcsomagokat meghatározni.

A differenciáltabb igények teljesítésének érdekében lehessen kiegészítő biztosításokat kötni. Ez történhet akár a jelenlegi, akár az esetleges regionális biztosítók hatáskörében, de konkurens biztosítótársaságok működése is támogatható, ha nem az alapcsomag feladatait (és a vele járó járulékösszegeket) kívánják átvenni.

A kórház-finanszírozásban a költséghatékonyságot, az egészséges életévek növekedésével mérhető megtérülést szolgáló programot kell a kórházi menedzsmentekkel egyetértésben kidolgozni. Bármely változtatás előtt legyenek modellkísérletek, a végleges döntés csak azok birtokában születhessen meg. Minden új feladat, többletteher törvénykezési vagy ágazati meghatározásakor meg kell jelölni azt a forrást, amely ezt a célt szolgálja, vagy azt, hogy milyen feladatot vált ki az új program.

A fejlesztési program két alappillérét, a struktúraváltás és a gazdaságos működtetés szabályozását számos feltétel egészíti ki. Ezek egyike az egységes ágazati informatikai infrastruktúra. A szakmai munka alapjává a kórházi standardokat kell tenni, amelyek a kollégiumi protokollokra épülhetnek. A bevezetésben és a szakmai működés ellenőrzésében kulcsszerep vár az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat szakfelügyeleti rendszerére.

Annak érdekében, hogy az újrafogalmazott követelményeknek a kórházak meg tudjanak felelni, kulcsfontosságú az egészségügyi szakemberek képzésének és továbbképzésének európai szinten tartása. Új tartalommal lehet megtölteni a rezidensrendszert, a nővérképzés munkavégzés melletti formáit szükséges bővíteni. A munkaerő megtartásának elsődleges feltétele a megfelelő bérezési szint kialakítása.

Mindezekből látható, hogy az alapelvekben nincs jelentős eltérés az ágazat fejlesztési programja és a Magyar Kórházszövetség elképzelései között.