Az ágazat fejlesztésének lehetőségei, forrásigények

Az egészségügy területén hosszú évek óta hiányzó dokumentum megszületését jelenti az egészségügyi fejlesztéspolitikai koncepció (továbbiakban: koncepció), amelyet az egészségügyi tárca napjainkban tett közzé azzal a céllal, hogy mindenki elmondhassa észrevételeit, véleményét. Mivel a tanulmány a leginkább gondolkodásra késztető mű az egészségügyi rendszer átalakítása kapcsán az elmúlt másfél évtizedben, csatlakozom a véleményalkotók köréhez.

Elfogadható a koncepcióban az egészségügyi fejlesztések célrendszere, ezen belül különösen "a költséghatékonyabb, magasabb színvonalú egészségügyi rendszer fejlesztését" szolgáló cél. Az Európai Bizottság és a tanács 2001. évi követelményei ezt az elvárást bővítik a rendszer finanszírozhatóságának fenntartásával. A népesség egészségi állapotának javulása (a születéskor várható élettartam növekedése) - amelyet a koncepció átfogó célként jelölt meg - és a gazdaság fejlettsége (összehasonlítható áron, azaz vársárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP) között a világ 190 országában kimutatható az összefüggés.

Magyarország az összefüggés alapján kritikus helyen áll. Ez azt jelenti, hogy gazdasági fejlettségi szintünk abba a szakaszba esik, ahol a megnyert életévek számának növekedési üteme lényegesen megváltozik, nagyobb ráfordítások szükségesek a várható élettartam növeléséhez.

A koncepció nem titkolt célja, hogy az egészségügy minél nagyobb mértékben részesüljön az EU-ból származó jelentős forrásokból. Ehhez tekintsük át az elmúlt évek fejlesztéseit, amelyeket két nagy csoportra osztok: az egyszeri beruházásokra, felhalmozásokra, valamint a működési kiadások növekedésére.

Az egészségügyi beruházásokat a 2000. és 2004. évek között az 1. számú ábra mutatja.

Mint az ábrából látható, a beruházásiár-indexszel korrigált, 2000. évi áron számolt egészségügyi beruházások dinamikusabban emelkedtek, mint az ország bruttó állóeszköz-felhalmozásai. Ennek eredményeként a vizsgált időszak alatt átlagosan évente a GDP 0,29 százalékát fordítottuk egészségügyi beruházásokra. Ezt az arányt azonban növelni kell az immateriális javak beszerzésével, a pénzügyi lízing, továbbá a külföldről származó apport értékével.

A beruházásokon belül a magánberuházások térnyerése is érzékelhető. Míg 2000-ben 0,8 milliárd forintot, addig 2004-ben már 7,5 milliárd forintot ért el a magánberuházások volumene. Ez elsősorban a nagy értékű diagnosztikai (CT-, MRI-, PET- stb.) beruházásoknak, az új műveseállomásoknak, illetve az épített új magánklinikáknak köszönhető.

Összehasonlítva a magyar értékeket a nemzetközi adatokkal megállapítható, hogy gazdasági fejlettségünknek megfelelően költöttünk egészségügyi beruházásokra. A GDP százalékában mérve évente átlagosan a visegrádi országok átlagánál 0,06 százalékponttal többet, az OECD országainak átlagánál 0,03 százalékponttal kevesebbet, míg a fejlett EU15 átlagánál 0,06 százalékponttal kevesebbet költöttünk egészségügyi beruházásokra. (Átlagon a statisztikai átlagot értem.)

Ezen állítás alapján a koncepcióban a GDP 0,6 százalékában megjelölt beruházási igény az ország fejlettségi szintjénél - teherbíró képességénél - lényegesen nagyobb igényt támaszt. Ezt az értéket az OECD 30 tagországából csak két országban (Írország és Norvégia) érik el. Ezt is csak azóta, hogy a gazdasági fejlettség magas szintjére kerültek. Írország például az egészségügyi beruházásokat a felzárkózás időszakában alacsonyan tartotta.

A fejlesztések második csoportjának - a működési kiadások növekedésének - vizsgálatát elsősorban az egészségbiztosítási alap, ezen belül a természetbeni juttatások elemzésére szűkítem le.

A működési kiadásokat növelik a központi költségvetés, illetve helyi önkormányzatok által finanszírozott ellátások. 2004-ben ez az összeg mintegy 80 milliárd forint volt. Az egészségbiztosítási alap fogyasztóiár-indexszel korrigált, 1995. évi áron számolt kiadásait és bevételeit a 2. számú ábra szemlélteti. A működési kiadások emelkedését befolyásolják a teljesítménynövekedések (magas betegforgalom, súlyos esetek ellátása), a finanszírozott új eljárások (szívtranszplantáció, művesekezelés, hemodinamika, PET stb.), illetve a finanszírozott új kapacitások (pl. magánszolgáltatók belépése a rendszerbe).

A 2. számú ábrán jól látható a 2002. évi bér- és egyéb intézkedések hatása a kiadási oldalon. Az alap kiadásaiban a természetbeni ellátások, ezen belül a gyógyszertámogatások dinamikája meghaladta az összes kiadás növekedési ütemét.

A kiadások növekedési ütemétől azonban jelentősen elmaradt a járulékbevétel, ennek következtében az 1995-ös áron számolt 1995. évi 22,2 milliárd forintos hiány 2004-ben már 132,3 milliárd forintot tett ki, azaz reálértékben több mint hatszorosára emelkedett. Folyó áron 2004-ben az egészségbiztosítási alap hiánya 343,6 milliárd forint volt, amely 2005-ben tovább emelkedik.

Ez többek között azt is jelenti, hogy a szolidaritás elve alapján működő társadalombiztosítási rendszerben az 1990-es évek elején a járulékot fizetők által befizetett összegekből fedezett egészségügyi ellátás rendszere felborult. A hiányt a központi költségvetés más adókból fedezi évről évre. E gyakorlat megszüntetésére 2006-tól bevezették az ún. nemzeti kockázatközösség intézményét: az egészségbiztosítási alap javára a jövedelemmel nem rendelkezők - nyugdíjasok, gyesen, gyeden lévők, diákok, eltartottak, fogva tartottak, hajléktalanok - helyett a központi költségvetés fizeti be a járulékot az ellátás, annak hiányában a minimálbér 11 százaléka alapján. Ez 2006-ban várhatóan 300 milliárd forintot jelent.

A nemzetközi adatokat figyelembe véve a működési kiadásokra is megállapítható, hogy gazdasági szintünknek megfelelően költünk az egészségügyre. A GDP százalékában mérve ugyanis évente átlagosan a visegrádi országok átlagánál 0,9 százalékponttal többet, az OECD országainak átlagánál 0,9 százalékponttal kevesebbet, míg a fejlett EU15-ök átlagánál 0,6 százalékponttal kevesebbet költöttünk egészségügyi folyó kiadásokra átlagosan 1999 és 2004 között.

Az elmondottak ellenére - különösen az utóbbi években - kevésnek bizonyul a rendelkezésre álló forrás. Ennek oka elsősorban a nem megfelelő ellátói struktúrában, illetve az innovatív gyógyszergyártók térnyerésében keresendő.

A koncepció szerint "a társadalombiztosítás egységes nemzeti kockázatközössége révén az egészségügy finanszírozásában döntő mértékű a közfinanszírozás", ennek következtében hoszszú távon is járulékokból, illetve költségvetési és EU-pénzekből kívánja a szaktárca az egészségügy finanszírozását fenntartani. Ugyanakkor a konvergenciaprogramban foglaltak megvalósítása az államháztartási kiadások átalakítását, csökkentését jelentik. Az Országos fejlesztéspolitikai koncepció (OFK) szerint az ország versenyképességének növeléséhez szükség van az adó- és járulékrendszer átalakítására, a munkaerőköltségek csökkentésére. A koncepció véglegesítésénél ezért az előzőekben jelzett ellentmondásokat célszerű feloldani.

Erre többek között azért is szükség lenne, mert természetesen jelentős forrásokat szeretne megpályázni az egészségügyi ágazat is a strukturális alapokból. Amennyiben feltételezzük, hogy az évente több száz milliárd forint fejlesztési forrásból

1-1,5 százalék az egészségügyi ágazat fejlődését szolgálja - az általános fejlesztésekkel együtt -, akkor 2007-2013 között öszszesen mintegy 700-1000 milliárd forintnyi beruházási forráshoz juthat az egészségügy. A fejlesztések azonban - a jelenlegi struktúra átalakítása nélkül - a működési költségek késleltetett növekedését is jelentik, amelynek következtében az egészségügy finanszírozhatósága nem tartható fenn.

Ezért ahhoz, hogy a prognosztizált gazdasági fejlődésből és az EU-forrásokból származó többletből az ágazat is részesedjen, célszerű lenne a belső lehetőségek, tartalékok feltárása, a struktúra átalakítása előre megfogalmazott normatívák alapján.