Az egészségbiztosító középtávú fejlesztési terve
"A társadalombiztosítási alap pénzügyi helyzete instabil, megfelelő tartalékalappal, saját vagyonnal nem rendelkezik, az ellátások biztosításmatematikai megalapozása nem történt meg, nem biztosítási jellegű ellátásokat is finanszíroz. Az egészségügyi szolgáltatások társadalombiztosítási finanszírozása is formális. A társadalombiztosítási rendszer korszerűsítése társadalompolitikai és gazdasági szempontból is halaszthatatlan."
Az idézet, bármennyire is aktuálisnak tűnik, nem egy ma készült stratégiai fejlesztési anyag vagy kritikai észrevétel része, hanem egy közel másfél évtizeddel ezelőtt elfogadott országgyűlési határozat szövegrészlete [60/1991. (X. 29.) Ogy-határozat a társadalombiztosítási rendszer megújításának koncepciójáról és a rövid távú feladatokról].
Az említett kritikus pontok mai szemmel a közölt 1. ábra szerint vázolhatók. Ez szemlélteti a társadalombiztosítási járulék (egészség- és nyugdíj-biztosítási) változását 1993-2005 között. Az 1993-as 54 százalékos járulékszint jelenleg 41,5 százalékra csökkent (76,9 százalékára), ezen belül azonban jelentős eltérést találunk az egészség-, illetve a nyugdíj-biztosítási járulék vonatkozásában. Míg ugyanis a nyugdíjjárulék 30,5-ről 26,5 százalékra csökkent (86,9 százalékára), addig az egészségbiztosítási járulék ennél jóval nagyobb mértékben, 23,5-ről 15 százalékra csökkent (63,8 százalékára). Bár az egészségbiztosítási területen az egészségügyi hozzájárulás (eho) hivatott ezen jelentős mértékű járulékcsökkenést ellensúlyozni, az egészségbiztosítási alap költségvetése azt mutatja, hogy a bevételek és kiadások egyensúlyát nem mindig sikerült megtalálni.
Az alap befizetői oldalán is drámai változások történtek az elmúlt másfél évtizedben. Míg 1990-ben még mintegy 5,1 millió ember számított biztosítottnak (a lakosság 49,6 százaléka), addig 2003-ban már csupán 3,9 millió biztosítottal számolhattunk, ez a lakosság 38,5 százalékát jelenti. A 2. ábra szemlélteti a biztosítottak számának változását 1990-2003 között.
A bevételi kihívásai mellett a kiadási oldal problémái is hangsúlyosak. A rendelkezésre álló források allokációja már az ellátórendszer és a finanszírozási technikák kérdéséhez vezetnek. Bár az elmúlt évtizedben jelentős struktúramódosítás volt hazánkban is (kórházi ágyak csökkenése, korszerű ellátási formák elterjedése, pl. egynapos sebészet), az intézményrendszer alapvető átalakítása nem történt meg. Találunk példát érdemi intézményi átalakulásra (aktív jellegű intézmény rehabilitációs kórházzá) ugyanúgy, mint orvos- és beteghiánnyal küzdő intézmény felélesztésére.
Ennek megfelelően igen nagy nyomás nehezedik a finanszírozói oldalra, amikor az egyes ellátási formák (járó, aktív fekvő, rehabilitáció, otthoni ápolás, gyógyszer stb.), földrajzi területek (kistérségek/megyék/régiók), orvosi szakmák, progresszivitási szintek között megtörténik a források szétosztása. Az 1990-es évek elején bevezetett finanszírozási technikák (német pontrendszer a járóbeteg-szakellátásban, HBCS-rendszer az aktív fekvőbeteg-szakellátásban stb.) korszerűnek számítottak a kor viszonyai között, és ma sem tekinthetjük elavultnak. Ma már azonban számos kritika éri a finanszírozási rendszer egyes elemeit, és nehéz eldönteni, hogy a tényleges probléma a finanszírozási módszertannal van, vagy esetleg a források szűkössége miatt kezdjük hibáztatni a szétosztás módszertanát. A kasszaösszevonás bevezetése az egyes kasszák közötti merev határok feloldására átmeneti megoldást jelent a jelenlegi keretek között. Ugyanakkor középtávú célként az lehet reális elvárás, hogy a finanszírozási rendszer - ahol szükséges - kövesse az ellátórendszerben zajló szerkezeti és funkcionális változásokat, ugyanakkor motiváló tényezőt is jelentsen a hatékony és magas színvonalú betegellátás ösztönzése felé.
Összefoglalásul tehát kiemelhetjük, hogy az egészségbiztosítási rendszer további fejlődésének egyik sarokpontja a pénzügyi egyensúly megteremtése az egészségbiztosítási alap bevételi és kiadási oldala között. Ezzel Magyarország nincs egyedül sem az Európai Unió tagországai között, sem azon kívül, mivel a legtöbb országban igen komoly problémát jelent az egészségbiztosítási rendszer számára az orvosilag megengedhető igények és a gazdasági lehetőségek diktálta keretek közötti egyensúlyozás. Tovább bonyolítja a képet, hogy ma már számos esetben nem úgy tekintenek a társadalombiztosítási járulékokra, mint a nagy elosztó rendszerek finanszírozási forrásaira, hanem mint a gazdasági versenyképesség egyik elemére. A demográfiai változások, az egészségügyben zajló technológiai fejlődés, a megnövekedett lakossági igények egyaránt erős motiváló tényezőt jelentenek az egészségbiztosítási rendszer fejlesztése kapcsán.
