Az egészségügy és a piac (v)álságairól
Az elmúlt évtizedben a finanszírozási rendszerrel kapcsolatos kifogások kampányszerűen meg-megújuló sorozatos támadásokat hoztak magukkal az egészségügyi ágazat meghatározó szereplőivel szemben: megsemmisítő kritikák érték az orvosokat s a betegeket is, amennyiben a "status quo" fenntartását látszanak támogatni.
Az egészségügy szereplőinek megosztása és reprezentatív szervezeteinek gyengítése, függetlenségi törekvéseinek elfojtása, szisztematikus elhiteltelenítése, a befolyásra törekvők stratégiájának részévé vált. Az elmúlt évtizedre mindenképpen érvényesnek látszik, hogy a hatalmi tényezők nem találtak - mert nem tudtak vagy akartak - "szerves" belső vagy illeszkedő megoldásokat találni azokra a problémákra, amelyek a rendszer működésével kapcsolatosan megfogalmazódtak. E problémák egy része az orvos-beteg kapcsolat megfelelő (hatékony, biztonságos és etikus) működését biztosító intézkedéseket követelne. Ezek lényegében azonosak, akár a piaci, akár a szolidarista modell irányába fejlődik tovább a rendszer. Elmaradásuk következményei azonban kommunikálhatók úgy, mintha azok oka a jelenlegi vagy valamelyik nekik nem tetsző rendszer alkalmatlansága volna. A szükséges intézkedések egy másik csoportja valóban függ attól, hogy a hatalmi tényezők milyen és mekkora befolyást engednek a piaci erőknek az egészségügy belső viszonyainak és elérhetőségének alakításában. Mára mind nyilvánvalóbb, hogy hatalmi harcról van szó.
A küzdők különféle csoportokba sorolhatók. Az egyikbe azok a vállalkozók tartoznak, akik különböző okokból, de vállalkozásaik elsőrendű terepének tekintik a hazai egészségügyet. A másik csoportba azok a piaci szereplők tartoznak, akik az egészségügyet befektetéseik, vállalkozásaik egy lehetséges területének tekintik, és a megtérülés esélyeitől teszik függővé megjelenésüket. Egy további csoportba azok sorolhatók, akik abban érdekeltek, hogy az egészségügyi, illetve a szociális közellátás fenntartásának és működtetésének jogcímén minél kevesebb forrást vonjon el tőlük az állam. Ők elsősorban mint munkaadók esnek latba: érdekeltek abban, hogy egészséges alkalmazottaik legyenek. Ez a nagy, befolyásos és heterogén csoport az adók és a járulékok csökkentésében érdekelt. E csoport számára egy rugalmas rendszer a legmegfelelőbb, amelyben a saját anyagi érdekeltségének és egészségügyi kockázatainak legjobban megfelelő ellátási csomagot biztosít a dolgozóinak. Az alkalmazottak - potenciális betegek - szempontjából ennek a rendszernek a legnagyobb kockázata az, hogy az átlagot meghaladó ellátási igénynyel jelentkező egyént nem alkalmazzák; ha ez később derül ki, korlátozni próbálják a költséges ellátások elérésében.
Ebben a helyzetben az orvostársadalom számára a kihívást az jelenti, hogy a beteg munkavállaló és a munkaadó (költségviselő) között kinek az oldalára áll. A konfliktusban a munkaadó és az orvos nem áll közvetlen kapcsolatban, de mind markánsabban fogalmazódik meg az igény a munkaadói oldalon a kiszámíthatóbb, olcsóbb és hatékonyabb rendszer iránt. Természetesen a munkaadók sem diabolizálandók: ha a rendszer jól szabályozott, akkor egyensúlyba hozhatók a munkaadók és a munkavállalók érdekei, az orvosok hatékonyan és kockázatmentesen léphetnek fel a beteg munkavállalók érdekében, ha azoknak az átlagosnál költségesebb ellátásra van szükségük. Működik a kölcsönös egymásrautaltság: a munkavállaló is érdekelt abban, hogy munkaadója versenyképesen működjön.
Az orvosok (szolgáltatók) és a munkaadók kiegyensúlyozott viszonya is a megfelelő szabályozás, a transzparencia és a fair finanszírozási gyakorlat függvénye. Az igazi kérdés az, hogy milyen jogi-finanszírozási modellben és milyen intézmények, szereplők révén valósul ez meg. Szükséges-e ehhez új szereplő (pl. ellátásszervező), új modell (több, esetleg piaci biztosító)? Új funkciókra, új mentalitásra biztosan szükség van. Az elmúlt évtizedekben más országokban kipróbált és eredményesnek bizonyult ellátásszervezési és finanszírozási formák egyikéről sem sikerült kimutatni, hogy több populáció szintű egészségnyereséghez vezet, mint a másik.
Egy további, az egészségügy körül nyüzsgő csoport a kijáróembereké, a lobbistáké. Rájuk szükség van, ha nyíltan ezzel a feladattal foglalkoznak, ismert megbízóval, megfelelő díjazásért, azonban nagyon veszélyesek, ha politikusnak, minisztériumi vagy főhatósági tisztviselőnek, egyetemi tanárnak, szakértőnek vagy újságírónak álcázzák őket. Mindenekelőtt mindenkinek nyíltan kellene vállalni céljait, érdekeit, törekvéseit. Tisztázni kellene, hogy melyek azok a jogos igények, amelyeket egymástól a felek kölcsönösen elfogadnak, s amelyek elismertetése nehézségekbe ütközik, s ekkor mi az érdekegyeztetés, kompromiszszumtalálás útja-módja. Mindez azonban csak akkor vezethet ki a jelenlegi zavaros helyzetből, ha azok, akiket erre tart fenn a demokratikus jogállam, azaz a politikusok - választóik megbízásából - megszabják a rendszer szerkezetét, működését és forrásait, és működtetik az ellenőrző és korrekciós rendszereket. Mindez mindenütt vágyálom, ámbár jogos igény.
Mindenkinek fel kellene ismernie, hogy a hitelesség központi kérdés. A beteg pedig elsősorban az orvosnak/orvosban szeretne hinni. Így aztán az orvos (és a többi egészségügyi dolgozó) hitelesíti a többi szereplőt is. Aki nem hiszi, nézze meg a közelmúltban publikált közvélemény-kutatás adatait: Európa-szerte és minden erőfeszítés ellenére itthon is - az orvosok bizalomindexe a legkedvezőbb, a menedzsereké és a politikusoké a legrosszabb. Hiába, a bajban azonnal nyilvánvalóvá válnak az addig oly homályos prioritások. Az egyszerű emberek ezt jól tudják. Most akkor ki van bajban?
