Az egészségügy nemzetstratégiai kérdés

Ha az egészségügy fejlesztésének bármiféle koncepciójáról gondolkodunk, középpontba az emberi erőforrás mennyiségének és minőségének kérdése kerül. Nem véletlenül, hiszen azon a területen, ahol a munka "tárgya" az ember maga, ahol az emberi lélekkel való törődés is megkerülhetetlen, ha egy látszólag egyszerű testi bajt kell is orvosolni, az emberi tevékenység nélkülözhetetlen.

A közelmúltban az egészségügyi tárca gondozásában napvilágot látott egészségügyi fejlesztéspolitikai koncepció egyetlen erénye, hogy ezt az állapotfelmérést viszonylag korrekt módon tartalmazza. Szinte már szégyellem ismét leírni a gondokat, pedig nem nekem kellene szégyenkezni azon, amiért ezek tartós megoldatlansága folyamatos panaszkodásra kényszerít. Az egészségügyi ellátórendszer finanszírozása folyamatosan távol van a valós költségeken alapuló számításoktól, tudatos alulméretezettsége, valós bekerülési költségeket nem akceptáló volta még inkább növekvő. Ezen belül különösen igaz ez a megállapítás az ágazati bérhelyzetre. Az anyagi kérdések mellett nem hanyagolható el a dolgozók munkakörülményeinek, munkajogi helyzetének elemzése sem. Uniós csatlakozásunk második esztendejének derekán még mindig nem történt meg a nemzeti jogharmonizáció a munkavállalóink körülményeit alapvetően befolyásoló kérdésekben, az érdekképviseletek folyamatos követelése ellenére. Egyfajta hatalmi arroganciának is tekinthető az a magatartás, amely az immár jogerős bírói ítélettel kikényszerített helyzetben - miszerint végre idehaza is az ügyeletben töltött teljes idő munkaidőnek tekintendő, számítandó és fizetendő - arra szorítkozik, hogy újabb és újabb kifogásokat keresve a helyzet megoldhatatlanságát hangoztassa ahelyett, hogy végre érdemi lépések történjenek. Ilyen körülmények között a perek száma nőttön nő, csakúgy, mint a dolgozók elégedetlensége, akik lábukkal szavazva egyre többen hagyják el, illetve kerülik el a pályát, más területen, nem utolsósorban külhonban keresve boldogulásukat.

Immár nemcsak távoli hír, hanem a távozottak által megerősített tapasztalat a tíz-tizenötszörös kereseti lehetőség, az összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb, megbecsültebb munkakörülmények, valamint a pihenőidő központú munkaszervezés is. Mindennek a következménye, hogy a pályakezdő orvosok kétharmada eleve külföldön akar munkát vállalni, maximum az itthoni szakorvossá válását várja ki. Hosszasan sorolhatnánk még az egészségügyben fellelhető bajokat, hisz az eddig vázoltak csak egy elnagyolt pillanatképet villanthatnak fel az olvasó előtt, akiben máris joggal merül fel a kérdés - saját jövőbeli gyógyulásáért is aggódva -, hogyan tovább, mi a megoldás.

Sajnálatos tény, hogy a fennálló gondok meglétét és nagyságát illetően valamennyi közszereplő között meglévő konszenzus a teendők meghatározásakor azonnal megbomlik az utóbbiak kárára. Magyarul, a döntéshozók a helyzet javításáért gyakorlatilag a szavakon túl nem tesznek semmit! Ha valaki vitatná e súlyos kijelentést, biztatom, bátran kutasson valamennyi fellelhető koncepcióban, és mutassa meg, milyen konkrét, az egészségügyben dolgozók sorsát garantáló javító intézkedések tervére bukkant.

Így megint magunk kényszerülünk papírra vetni mindazt, amiért sokszor megrónak, követelőzőnek, fantasztának ítélnek. Pedig a helyzet közelről sem olyan bonyolult, mint amilyennek azok igyekeznek beállítani, akik abban érdekeltek, hogy az átláthatatlan körülmények hangoztatásával, annak megoldhatatlanságát igyekezzenek igazolni. Szinte egyetlen mondatban összefoglalható, miszerint az egészségügy alapvető nemzetstratégiai kérdés, amelynek ehhez mérten kell a meglévő források felosztásakor elsődlegességet biztosítani. Ha elfogadjuk a bevezetőben leírtakat, vagyis azt, hogy a gyógyításban az ember személyes szerepvállalása a jövőben is kulcskérdés lesz, akkor az orvosok és szakdolgozók pályára csábítása és pályán tartása minden eszközzel elérendő feladat. Nemcsak lózungszerűen hangoztatni kell, pl. hogy az egészségügyben 2013-ra el kell érni az EU-s bérszint 75 százalékát, hanem a gyakorlati intézkedésekben is tetten érhetőnek kell lennie az ehhez szükséges intézkedések sorának, a törvény által garantált ütemezett bérfelzárkóztatásnak kellett volna már megindulnia! Nemcsak koncepcionális szinten, de a napi gyakorlatot meghatározó intézkedésekben is látszania kellene az egészségügyben dolgozók munkafeltételeinek, munkajogi körülményeinek javítását valósan eredményező intézkedések sorának. Haladéktalanul harmonizálni kell a munkakörülményeket leíró jogszabályokat az unióban jól bevált szabályozással, ahelyett hogy az unióban is felmerülő munkaerő-problémák felemlegetésével, annak megoldhatatlanságát próbálnák bizonygatni. Sürgősen életszerűvé kellene tenni a szakorvosképzést.

El kell fogadni, és törvényi szintre kell emelni a valóban az orvosok és az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló, korábban az érdekképviseletek által megfogalmazott elvárásokat. Tudomásul kell venni, hogy a kiszámítható és elvárható egzisztenciát garantáló életpályamodell elismerése úgyszintén nem várathat tovább magára. A megfelelő pihenést biztosító, és ugyanakkor az önkéntességen alapuló túlmunkarendszer tisztességes javadalmazása, és a szolgálati időbe való beszámítása szintén nem feledhető. Mindezek költségvetési szinten való betervezése és garantálása, a szükséges törvényi háttér kialakítása eredményezheti csak az egészségügy munkaerő-megtartó képességének növekedését, és ilyen módon a biztonságos betegellátás jövőjét. Ennek részletező kibontása képezné az egészségügy középtávú fejlesztési koncepciójának legfontosabb elemét, amellyel azonban a jelenleg ilyen címeket viselő anyagokban sajnos érdemben nem találkozhatunk.