Művészet & érték
Paul Gauguin sokszor megérintett életemben. A legutóbbi évben, amikor új televíziós sorozatomon, a Világfalun dolgoztam, akkor is többször eszembe jutott a festő. Néhány hónapja Limában jártam, ahol Gauguin dédapja, Mariano Tristan Moscoso élt, aki ugyan soha nem vette el a dédmamát, de az egész család nemzedékeken át a dúsgazdag spanyol-perui főnemesi család bűvöletében élt. Sőt: gyerekkorában a kis Paul is töltött izgalmas éveket Peruban, s ez meghatározta a festészetét. Kis híján eljutottam Marquesas szigetére, a polinéziai szigetvilágba is, ahol Gauguin utolsó éveit élte, és ahol a sírja található.
Kiskamasz koromban azért bújtam a művészeti albumokat, hogy Gauguin képein a polinéz nők mellét bámuljam. Késő kamasz koromban, amikor valamennyien magunkat keressük, a távoli civilizációba menekülő festő fogott meg. Húszas-harmincas éveimben a sikeres tőzsdealkuszi állását feladó, az álságos európai társadalom ellen lázadó művész vonzott, a legutóbbi évtizedben pedig az életére és életművére visszatekintő öreg, beteg, kissé perverz Gauguinen gondolkodom. Mindez rajta van egyetlen festményén: a Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? című hatalmas képén.
Ez valójában nem is kép. Ilyen címe nem egy festménynek, hanem egy filléres filozófiai műnek van. Vagy lehetne mondjuk mélyről felszakadó fájdalmas kiáltás is. A kimondhatatlan betegségben szenvedő, nyomorban élő öreg festő, aki fiatal polinéz lányokat csábított nyomorúságos kunyhójába, ekkorra már annyira megcsömörlött az élettől, hogy úgy döntött, öngyilkos lesz. Összegyűjtött jókora adag arzént, amit azért kapott, hogy fekélyes lábát kezelje vele, és úgy határozott: véget vet az életének.
Halála előtt még egyszer kísérletet tett, hogy összefoglalja a véleményét az életről. Az ember azt gondolná, ilyen körülmények között nem lehet festeni. Miként lehet végsőkig elkeseredett állapotban úgy koncentrálni, hogy az ember aprólékos, kiegyensúlyozott, összefoglaló művet alkosson? Talán úgy, ahogy a mindenre elszánt öngyilkosok, akik már többször megfontolták tettüket, mindent végiggondolnak, aztán az utolsó előtti pillanatban leülnek, és megfogalmazzák végrendeletüket.
A képet jobbról balra kell olvasni, mint a misztikus keleti szövegeket. A jobb szélen pelenkába csavart csecsemő, a bal szélen embriópózban ülő, halálra váró öregasszony. A születő és az elmúló élet között ott a fiatalkor, az élet. Kicsit gyanús, hogy nem látjuk azt a fokozatos öregedést, amely a keleti misztikus könyvekből ismerős, és ami arra hivatott, hogy rádöbbentsen az élet körforgására. Itt csak születés, élet és halál van. Semmi pátosz, semmi brutális figyelmeztetés. Csupa szelídség: figurákban, színekben. Merengő, szép lányok, falatozó gyerek, fésülködő, pihenő asszonyok, hancúrozó kutyakölykök. Még a haldokló asszony mellett is békés sirály gubbaszt. Meleg barnák, zöldek, kékek.
Csak a háttér baljósló. Balra, hátul a kővé meredt érzéketlen bálvány, a kígyószerűen tekergő fák és a kép jobb fölső részén a vicsorgó, maszkszerű faágak, az üres zöld szemgödrökkel. Gauguin, aki csalódott az emberekben, az életben, a természetet festi félelmetesnek, de szelídnek látja az embereket? Pedig úgy látszik, hogy a paradicsomban vagyunk. De ez csak a látszat. A kép főalakja, középen első pillantásra a bibliai Éva, amint éppen leszakítja az almát, ám ha alaposan szemügyre vesszük testfelépítését, elbizonytalanodunk: lehet, hogy férfi? Melle van ugyan, de kicsi a csípője. Az ágyékkötőjén pedig, az ott középen, vajon csak gyűrődés? Egyébként is: mit keresne Éva Marquesason? A polinéziai szigetvilágban nem hallottak róla, és nem terem alma.
Az is lehet, hogy a kép bal szélén az öregasszony nem is a halálra vár, ahogy gondoltuk, hanem már halott. Ül ugyan, de az ősi andoki kultúrában a halottakat embriótartásban, ülve temették el. Visszaadták Pachamama, a Földanya méhének, ahonnan valamennyien származunk. Gauguin, aki büszke volt inka származására, nyilván jól ismerte ezeket a hagyományokat. És a héttérben a két összebújó, sugdolózó figura vajon milyen titkot tud? Valami olyat, amit az előtérben boldogan élő szelíd asszonyok nem is sejtenek?
Polinéziai, zsidó, keresztény, inka, japán és hindu válaszok sorjáznak a képen, a festő múltjából és útkereséséből. De valójában nincs érvényes válasz, csak az örök kérdések vannak - amit a kép címe is sugall. Mert nem a válaszok a fontosak, sulykolja Gauguin is, hanem maguk a kérdések. Mint ahogy a festő önkéntes halála sem lehetett válasz a kérdéseire.
Gauguin megfestette a képet, aztán bevette a mérget. De olyan nagy adagot szedett be, hogy nem bírta a gyomra. Kihányta - és élve maradt.
