Emlékezés az esőben
Lenke Rothman Kiskunfélegyházán született, de már 16 éves kora óta Svédországban él; 1945-ben Svédországban kezdték gyógyítani kétoldali tüdőgyulladását, miután 1945. április 14-én felszabadult Bergen-Belsenben. A népes Rothman családból – a két szülőből és nyolc gyerekből – mindössze ketten élték túl a hírhedt koncentrációs tábort: ő és egyik öccse. A többieket a halálba küldte Mengele szelektáló ujja, amely egyetlen mozdulatával úgy irányított életeket valamilyen irányba, mint a vonatokat a „szemafor”.
Mengele ujja többször is viszszatér a kötetben, amely térben és időben is több síkon egymást váltó töprengések, emlékezések sora. A helyszín a szép norvé-
giai kisváros, Bergen, ahol folyton kopog a tetőn az eső. Ez pedig Lenke Rothman eszébe juttatja Auschwitzot, ahol a vagon megérkezésekor is ömlött az eső – amelyhez pedig korábban, kisgyerekként nem fűződtek kellemetlen érzései, hiszen édesapja esernyőket készített finom selyemből, gondos munkával.
De a norvégiai kopogó eső folyton a koncentrációs tábort és az évtizedek múltán is borzasztóan fájó hiányt juttatja eszébe. Azt, hogy soha többé nem ülhet együtt az egész család a nagy asztal körül. A túlélőnek nemcsak azért nehéz, mert magára maradt, hanem azért is, mert ahogy írja: „Maga a szó, a ,túlélő’ is vádat foglal magában.”
Az ismert képi művész, Lenke Rothman naplószerűen ír, akkor is, ha ez a könyv nem napló. Papírra vetett gondolatai és emlékezései közül a leginkább szívszorítók a koncentrációs táborról szóló sorok. Az emlékezések kapcsán mindig belénk nyilall az, amelyről a szerző így írt: „Nálunk senki sem lett öreg. Se anyuka, se apuka, se a hat testvérem, egyikük sem lett öreg.” (EE)
Lenke Rothman: Eső. PolgART Kiadó, Budapest, 2005, 219 oldal, 1990 forint
