Kormányozni, kormányozni, kormányozni!
A választásokat követően a leggyakoribb kérdés az, hogy mi a teendő. E lenini kérdésre lenini válasz adható: tanulni a megelőző időszak tévedéseiből, tanulni más országok hibáiból és tanulni azokból az új közgazdasági felismerésekből, amelyek elméleti és gyakorlati igazolását adták annak, hogy költségvetési kiigazítás mellett – ha azt megfelelően hajtják végre – sem a termelésnek, sem a foglalkoztatásnak nem kell visszaesnie, még éves szinten sem. Hosszabb távon pedig a nem keynesi hatások érvényesülnek, azaz a növekedés fenntartható és finanszírozható lesz.
A kormánykoalíció a megelőző négy évben számos olyan reformtervezetet fogalmazott meg, amelyek elnyerték a szakma és a pénzpiacok tetszését. Igaz, ezek közül nemigen valósított meg semmi olyat, amely a rövid távú szavazatmaximálás céljával ellentétes lett volna. Viszont számos olyan, e tervezetek szellemével ellentétes egyszeri intézkedést tett, amelynek hatására az államháztartás hiánya nem 2006. első negyedévében siklott ki először jelentős mértékben. A nemzetgazdaság középtávú céljait megfogalmazó konvergenciatervek sokszor még egy negyedévet sem éltek meg változtatás nélkül. Ennek is eredménye az, hogy a magyar gazdaságpolitika hitelessége megrendült, a piac a legtöbb elemző szerint kivár. Nemcsak az EU, hanem a befektetők is határozott intézkedéseket várnak mind a pénzügyi egyensúly helyreállítása, mind az immár évtizede félbehagyott reformok lendületes megindítása terén. A választásokon szerzett új mandátum és többség erre esélyt ad, különösen az ellenzék – átmenetileg elkerülhetetlen – zavarodottsága és megosztottsága, valamint a reformot ellenző kormánypártokon belüli erők elcsöndesülése mellett.
1. A hitelesség visszaszerzése – ez lehet az első és legfontosabb lépés. Ehhez azonban nem elég a jó szándék hirdetése, az elmúlt évekből már ismert ráolvasásos gazdaságpolitika. Olyan lépésekre van szükség, amelyek a makromutatókban érezhető javulást hoznak már év közben is. Ennek eszköze lehet a pótköltségvetés, de elképzelhető „pusztán” annak deklarálása, hogy a 2006-ra előirányzott 4,7 százalékos hiánycélt kreatív elemek nélkül és feltétlenül, az SNA-módszertanhoz illeszkedve teljesítjük. Ez viszonylag hamar megnyugtatná a piacokat, és az ellenkező esetben várható drasztikus piaci kiigazításnak is elejét venné.
2. A kormányzatban a költségvetési fegyelem és a reformok elkötelezett híveiként ismert személyek váltsák föl az előző csapat gyengébben teljesítő játékosait. 1998-ban például az új kormány iránti fönntartások még erősebbek voltak, mégis, a legnagyobb bank vezetőjének, az egyik legeredményesebb privatizátornak és a versenyképességi kutatások hazai pápájának kormányba emelésével a piacokat megnyugtatták. Erre szükség is volt, hisz hamarosan jött az orosz pénzügyi válság, annak minden hatásával.
3. A többnyire rögtönzéseken alapuló, ámde gyakorta törvénybe foglalt lépések visszavonása, amelyek az államháztartás fenntarthatóságát súlyosan veszélyeztetik. Miközben államháztartási kiigazítások során a kiadási oldalnak kell meghatározónak lennie, a mai egyensúlyhiány mértéke és a kiadási oldal erőteljes meghatározottsága miatt az állami bevételek nagyvonalú elígérésének gyakorlatát abba kell hagyni. Kiigazítás idején bizonyára nincs itt az ideje az általános és nagymértékű adómérséklésnek, vélhetőleg vissza kell emelni az áfát és a jövedéki adót, nem célszerű megszüntetni a tételes egészségügyi hozzájárulást sem. Bizonyára felül kell vizsgálni vagy hatályon kívül kell helyezni az ötéves adóprogramot, felül kell vizsgálni a transzferkifizetésekre vonatkozó többéves ígéreteket.
4. A kormányzatnak egyértelműen és visszavonhatatlanul meg kell fogalmaznia az euró 2010-es bevezetése melletti stratégiai elköteleződését, programszerűen vállalva, hogy a határidőt semmiképp sem módosítja, és az ismert követelményeket 2008-ra teljesíti. Ez több területen – kamat, árfolyam, infláció – kvázi automatikusan teljesül, föltéve, hogy valós költségvetési kiigazításra kerül sor, nem csak kozmetikaira. Az említettek alapozhatják meg az augusztusban átadandó, immár komoly – nem csak tiszavirág-életű, intézkedésekkel alátámasztott – konvergenciaprogramot.
5–10. A közigazgatás korszerűsítését és a korrupció megfékezését szolgáló programok meghirdetése, a kormányfő „államreform” víziójához kötődve. A kisebb állam ugyan nem lesz olcsóbb, de felhasználóbarátabb és kiszámíthatóbb. A jogállamiság, a törvény uralma sem olcsó. Csak miután az ebben foglaltakat többéves törvénykezési programba foglalták, akkor kellene összehívni azokat a reformbizottságokat, amelyek a társadalmi partnerek, az érintettek és persze az ellenzék szakértőinek bevonásával a valóban bonyolult átalakítások részleteit kimunkálnák. Itt következne az újabb öt lépés, az egészségügytől az oktatáson át a közlekedésig. Igen érzékeny területekről van szó, ahol nincsenek kész megoldások, hanem azokat egyeztetéssel és meggyőzéssel ki kell alakítani. E többéves átrendeződéseket nem lehet a sebesség és az államháztartási egyenlegjavítás szempontjának alávetni. Ugyanakkor kézenfekvő, hogy vélhetőleg nem most és főképp nem egyetlen lépésben vezethetnek el e reformok az évtizedes tőkevesztés pótlásához, például az egészségügyben vagy a városi közlekedésben.
Az egymásra épülő és a megvalósíthatóság időigényével számoló lépésekhez meg lehet szerezni azt a társadalmi támogatottságot, amelynek híján több évre szóló reformokról álmodni sem érdemes. Ez az elmúlt évek megosztottságának meghaladását, az érdemi eszmecserére és kiegyezésre épülő politikai gyakorlat meghonosítását igényelné minden közszereplőtől. Az első lépéseket értelemszerűen a világos bábukat vezető kormányoldalnak kell megtennie.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
