"A szocialisták úgy viselkednek, mint a garázdák: éjjel betörik az ablakokat, reggel meg üvegesnek jelentkeznek"
Rögzítsük rögtön: az elmúlt tíz évben – ciklus eleje, politikai támogatottság ide vagy oda – soha nem volt olyan kedvezőtlen pillanat átfogó reformok beindítására, mint most.
A Horn-kormány, amely regnálása utolsó évében már fölmutathatta a brutális stabilizáció eredményeit, és élvezhette a gazdaság élénkülését, a nyugdíjreformmal letudta a progressziót. Az Orbán-kormány idején kitartott a lendületes növekedés, az első három évben jól alakultak az egyensúlyi mutatók, mégis, a Járai pénzügyminiszter által beharangozott államháztartási és – egykulcsos! – adóreform terve már a Fidesz-frakcióban elbukott. Erős reformdeficittel zárt a Fidesz-kormány, de a Medgyessy-kabinet még ezt is alulmúlta. A legnagyobb bűne, hogy a már megbomló egyensúlyok és elszálló költségvetési hiány közepette úgy hajtott végre 50 százalékos bérnövelést a közszférában, hogy az nem kötődött semmiféle szerkezeti átalakításhoz, teljesítménykövetelményhez. A szocialisták supermanjeként beugró Gyurcsány Ferenc kormánya a ciklus hátralevő részében már nem vállalt többet, mint a romos épületekben a kilincsek fényezését, ezzel együtt – és mindenféle trükkök ellenére – Európa-csúcsot állított fel a költségvetés hiányát illetően. Némi malíciával mondhatnánk: ezzel aztán jól megágyazott mostani reformtörekvéseinek.
Eljutottunk tehát odáig, hogy a kedvező alkalmak elmulasztása miatt – hála a politikai elit és az aktuális kormányzó erők hatalmi csőlátásának, gyávaságának – a reformok beindítását akkor nem lehet tovább halasztani, amikor elkerülhetetlen a költségvetési kiigazítás, a megbontott egyensúlyok helyreállítása, ennek következtében lassul a gazdaság, növekedésnek indul a munkanélküliség, emelkedésnek az infláció, csökkenésnek a reáljövedelmek és a fogyasztás. Másfelől beigazolódott az a közhelyes tétel, miszerint a politikusok csak akkor képesek elszánni magukat reformokra, amikor már rájuk dől a ház.
De nemcsak a kedvezőtlen gazdasági folyamatok, hanem a társadalmi közérzet aktuális állapota is a rombolja a reformok iránti befogadókészséget. A tavaszi választási küzdelemben – ahogy erre annak idején többször is utaltunk ezeken a hasábokon – a megtévesztés kampánya dúlt az országban: az egymásnak esett politikai pártok nem az újonnan megalakuló kormány előtt álló megkerülhetetlen és halaszthatatlan feladatokról beszéltek. Cinkelt lapokkal játszottak, becsapták a választókat, elhallgatták előttük a tényeket és a tényleges helyzet kezelésére vonatkozó elképzeléseiket. Nem csoda, hogy az embereket – a győztes pártok választóit is – azóta sokkhatásként érik a sorozatos megszorító intézkedések, amelyek összekeverednek bennük a reformokra vonatkozó bejelentésekkel. Az első számú felelősség ezért Gyurcsány Ferencet és a szocialistákat terheli, akik most úgy viselkednek, mint azok a garázdák, akik az éjszaka leple alatt betörik az utca összes ablakát, és reggel jelentkeznek üvegesnek. A hamis választási kampány visszavág, légteleníti a hitelességet, és ez a körülmény is delejezi a reformokkal szembeni ellenállást.
A kormány reformtörekvéseire a politika szférájából sem vetül sok napfény: nem tudni, a helyhatósági választások eredménye mennyire rendezi át a politikai erőteret, ez milyen mozgásokat indít be a szocialistáknál, hogyan érintik ezek a miniszterelnök és kabinetje kormányzó erejét. Milyen következményük lesz az előjegyzett őszi tüntetéseknek, esetleges sztrájkoknak, s mi lesz tavasszal, amikor az emberek már tömegesen érzékelik helyzetük romlását? Azt viszont tudni lehet: a fenntarthatatlan rendszerek reformja múlhatatlan kényszer, ám ennek levezénylése elkötelezettség és minimális közmegegyezés nélkül nem megy.
A szerző a Világgazdaság főszerkesztője
